Úgy 27 éve történt, a Hungária körúton, a fedett lelátó jobb oldalán. Balomon Onas nagypapa, jobbomon apu. MTK – Vasas 2:0. Azóta imádom a labdarúgást… Hogy mi is számomra a futball? Azon túl, hogy játék és hobbi, nekem állandó szórakozás és rengeteg emlék.
A sort nem lehet mással kezdeni, minthogy láttam az isteni Diego Armando Maradona vezette világbajnok argentin válogatottat ’86-ban Pumpidoval és Goicoecheával, Burruchagaval és Ruggerivel, aztán a ’90-es években már Batistutával és Caniggiával, Verónnal, Zanettivel, Ortegával, Crespóval, Simeonéval, Abel Balbóval, Sensinivel, Almeydával. Láttam VB elődöntőben, majd döntőben veszíteni Olaszországot Roby Baggióval, Salvatore Schillaccival, Zengával, Baresivel, Bergomival és Maldinivel. Láttam Franciaország sokra hivatott és semmit nem elérő gárdáját Jean-Pierre Papinnel és Eric Cantonával, majd a verhetetlen, 1998-ban világbajnok, 2000-ben Európa-bajnok csodacsapatot: Barthezzel, Lizarazuval, Blanc-nal, Desally-jal Leboeuffel, Thurammal Sagnollal, Deschamps-pal, Vieirával, Petit-vel, Makelelével, Piresszel, Zidane-nal, Djorkaeff-fel, Dugarry-vel, Henry-val, Anelkával, Trezeguet-vel, Cissével és Wiltorddal. Láttam a ’88-as Hollandiát Gullittal, Rijkaarddal, a Koeman testvérpárral, Witschgével, és a csodálatos Marco van Bastennel, Belgiumot Gerets-szel, Degrysével, Scifoval, Ceulemansszal és Wilmots-szal, majd a strandról beugró, Michael Laudrup nélkül felálló EB aranyat szerző Dániát Schmeichellel, Brian Laudruppal, Flemming Povlsennel, Sivebaekkel és Andersennel, aztán Svédországot Dahlinnal. Brolinnal, Limparral, Kennet Anderssonnal és Henke Larssonnal, Bulgáriát Sztoicskovval, Balakovval, Lecskovval, Kosztadinovval, Borimirovval, Kiriakovval, Ivanovval Kisisevvel és Mihajloviccsal, valamint Romániát Hagival, Radiciouval, Popescuval, Munteanuval, Petrescuval, Iliével, Lakatussal, Belodediccsel, Contrával és Steleával. Láttam a második nagy cseh válogatottat ezüstérmet nyerni a ’96-os EB-n Poborskyval, Nedveddel, Patrik Bergerrel, Smícerrel, Radek Bejbl-lel, Pavel Kukával és Miroslav Kadleccel (Baros még csak 15 éves volt). Láttam, ahogy Törökország 2002-ben VB bronzérmet szerez Rüstüvel, Tugay-jal, Alpay-jal, Hakan Sükürrel és Emrével a soraiban. Láttam a horvát csodát 1998-ban Proszinecskivel, Sukerrel, Bobannal, Boksiccsal, Sztaniccsal, Asanoviccsal, Tudorral, Vlaoviccsal, Simiccsel, Jarnival, Biliccsel és Stimaccsal. Láttam a Gary Lineker és Paul Gascoigne, majd az Alan Shearer és Teddy Sheringham vezette Angliát büntetőkkel elvérezni világeseményen. Láttam a portugál aranygenerációt Figoval, Joao Pintoval, Vitor Baiával, Ruí Costával, Paulo Sousával, Sá Pintoval és Fernando Coutóval. Láttam a valaha volt legjobb afrikai válogatottat, Nigériát Yekinivel, Okochával, Taribo Westtel, Amokachival, Amunikével, Sunday Olisehhel, Siasiával, Okechukwuval. Adepojuval, Okaforral, Finidivel később már Ikpebával is. Láttam a harcos, de örök vesztes Skóciát Leightonnal, Gorammel, McAllisterrel, Collinsszal, Lamberttel és Hendryvel. Láttam az 1990-ben csodatévő Kamerunt N’Konoval, Omam-Biyikkel, Makanakyval és Roger Millával, meg Kolumbiát Walderramával, Higuitával, Rincónnal, Faustino Asprillával és szegény Andrés Escobarral. Láttam az uruguayi Enzo Francescolit, Rubén Sosát, Daniel Fonsecát és Álvaro Recobát, a chilei Zamoranot és Salast, az ecuadori Alex Aguinagát, a bolíviai Marco Etcheverryt és Erwin Sanchez-t, a mexikói Hugo Sánchezt, Luis Garcíát, García Aspét és Cuahtémoc Blancot. Láttam a ghánai Abedi Pelét és Tony Yeboah-t, a libériai George Weah-t és a dél-afrikai Mark Fish-t. Láttam a marokkói Musztafa Hadzsit, az egyiptomi Hoszam Hasszánt és a szaúd-arábiai Szaid el-Ovairant. Láttam Paolo Futrét és Alexi Lalast, láttam Kazujosi Miurát, Hidetosi Nakatát és Sinicsi Onót. Láttam a Sforza – Sutter svájci- és a Sevcsenko – Rebrov ukrán párost. Láttam Srecko Katanecet és Zlatko Zahovicot, meg a szerb nagyságokat, (a „chileieket”): Szinisa Mihajlovicsot, Dragan „Pixi” Sztojkovicsot, Predrag Mijatovicsot, Darko Kovacsevicset és Dejan Szavicsevicset. Láttam védeni a belga Pfaffot és Preud’homme-ot, aztán Dasszajevet, van Breukelent, a chilei Conejot, Ravellit, Andy Köpkét, David Seamant és Oliver Kahn-t. Láttam a brazil varázslókat: Sócratest és Zicót, Romáriót és Bebetót, Rivaldót és Ronaldót. Láttam Jardelt és Elbert. Láttam Christian „Bobo” Vierit és Gianfranco Zolát. Láttam a Platini-Boniek, valamint a Vialli-Baggio-Ravanelli-féle Juventust Torricellivel, Ferrarával, Di Livióval, Peruzzival és Pessottóval. Láttam a Liverpoolt Fowlerrel, McManamannel, és Redknappel, aztán Murphyvel, Owennel, Gerrarddal és Carragherrel. (Legnagyobb vetélytársuk a már Wenger vezérelte, Bergkampos Arsenal volt, ahol Vieira és Henry mellett a 4 őrült angol, Adams, Keown, Parlour és Wright játszott.) Láttam (élőben!) Guardiolát, Beguiristaint, Bakerót, Meho Kodrot, Sergit és Ferrert a Barcelonában. Láttam a sikerei csúcsán BL-t nyerő Dortmundot a nagy kedvenc Stéphane Chapuisat-val, Paolo Sousával, Lars Rickennel, Matthias Sammerrel, Kohlerrel, Reuterrel, Kalle Riedlével és Heiko Herrlich-hel. Láttam Hugo Sánchezt, Butraguenot, Chendót és Michelt a Real Madridban, Mendietát, Ayalát, Ortegát, Claudio Lópezt és a bohócot, Pablo Aimart a Valenciában. Láttam Prosineckit és Cvitanovicsot a Dinamo Zagrebben. Láttam a van Gaal dirigálta Ajaxot Davidsszal, Seedorffal, Danny Blinddel, Litmanennel, Kanuval, Kluiverttel és a de Boer ikrekkel. Láttam a Mechelent UEFA kupát nyerni Ohanával és a Portót BEK trófeát szerezni Rabah Madjer sarkazásával. Láttam a MU – Bayern 2:1-es BL-döntőt Schmeichel cigánykerekezésével, Solskjaer örömmámorával és Kuffourt, ahogy a földet üti tehetetlen dühében. Láttam a Liverpool – Alavés 5:4-es UEFA kupa döntőt Owen és Javi Moreno gólváltásaival. Itthon? Láttam a budapesti 3:0-át a brazilok ellen, majd az irrapuatói 0:6 első félidejét. Láttam a finnek elleni röhejt és az azt követő szerb 1:12-t. Láttam az MTK-t Híres Gáborral, Katzenbach Imrével, Kékesi Rezsővel és Szeiberttel bajnokságot nyerni a ’80-as években a Mágussal, Verebes Józseffel a kispadon. Láttam a gárdát kiesni az első osztályból – Popovicsot nagyobb lázban égni az oldalvonal mellett, mint Vancsáékat a pályán. Aztán már a Várszegi-érában láttam a csapatot visszakerülni az első osztályba és újra bajnoki címeket nyerni Illés Bélával (a Legnagyobb Királlyal), Kenesei Kenővel, Lőrincz Tanár Úrral, Babos Gáborral és Talapa Jankával (megszerzett pólója a kedvencem mind a mai napig), majd Kanta Józsival és Végh Zoltánnal. Mentem az Üllői útra és Kispestre, utaztam Tiszakécskére, Győrbe és Zágrábba, ahol szoros vereségünk és kiesésünk ellenére a Nou Camp hangulatánál is maradandóbb futball-élményt szereztem. Láttam Garami mestert és a csikókat.
Sok mindent láttam. Örülhetnék, de egy kicsit szomorú vagyok, mert elmerengek az idő múlásán. Emlékezni nem mindig jó. Hogy a felénél, vagy harmadánál járok annak, ami megadatik, nem tudhatom. Ma lettem 33.
A kiáltások után nagyon elégedett volt magával:
Ti mondtátok