Nagyjából 20 éve kezdődött.
A Monsters Of Rock keretében az AC/DC-re édesapám vitt ki szülinapi ajándékként. A Guns 'n' Roses Paradise City-jére Petyával tomboltam Gárdonyban. Nemsokára – kölcsön bőrdzsekiben – Aerosmith-koncerten csápoltam, majd jött a Queen-korszak. Már a Jimi Hendrix és Deep Purple albumok rongyossá hallgatását követte Bruce Springsteen, akihez a legemlékezetesebb koncertélményem fűződik, ráadásul Mónitól évfordulós ajándékba kaptam a bécsi jegyeket. Az egyetemen (illetve a „Nothin’ But The Blues Pub-ban) aztán jött a blues… Gary Moore koncertek, Rory Gallagher és Stevie Ray Vaughan DVD-k, Jeff Healey, The Allman Brothers Band CD-k. Nemsokára visszatértem a heavy metalhoz, fejet hajtva az Iron Maiden és a lenyűgöző Bruce Dickinson előtt. Hogy ők a metal legnagyobbjai, azt a Szigeten is bizonyították. A Pont.fm megismertetett a legnagyobb kedvencemmel, Rory Gallagherrel és visszafordított a blues-, a blues-rock és a hard rock felé. Csak egy dolog volt állandó, a gitár. Már akkor is, amikor még nem is tudtam, hogy mit is köszönhet a világ Les Paul-nak. Talán ezért voltam B.B. King, John Mayall (és Buddy Whittington) valamint Chris Rea blues koncertjein, ezért hallgattam Mark Knopfler-t a Sportarénában Mónit átkarolva. Ezért vágytunk és vágyunk mind a mai napig Red Hot Chili Peppers koncertre. A hazai pályákon később következett a bluesosodás, sokáig Nagy Feró és a Bikini, a zúzósabb oldalon pedig a Tankcsapda volt a kedvenc. Aztán jött Hobo és Bill kapitány, akik a magyar blues zenét is a méltó helyére tették a kedvenceim között, ahol aztán megjelent Tátrai Tibusz és Radics Béla is.
Sok mindent hallottam. Örülhetnék, de egy kicsit szomorú vagyok, mert elmerengek az idő múlásán. Emlékezni nem mindig jó. Hogy a felénél, vagy harmadánál járok annak, ami megadatik, nem tudhatom. Ma lettem 33.
Ti mondtátok