Egy regény utolsó mondata néha nagyon szépre sikerül. Az éjfél gyermekei c. könyv záró sorai a következők:
"... mert privilégiuma és átka az éjfél gyermekeinek, hogy urai, egyszersmind áldozatai legyenek koruknak, hogy föladva a magányosságot, fölszívódjanak a sokaság megsemmisítő forgószelében, és se élni, se meghalni ne tudjanak békességgel."
Salman Rushdie gyönyörűen ír.
"De mint minden emberi csók, ez is felelet, a maga torz és gyöngéd módján, egy kérdésre, melyet szavakkal nem lehet kimondani."
Márai Sándor
A legcsodálatosabb magyar regény záró mondata. A gyertyák csonkig égnek.
A szív
Mint a tenger mély vize a sűrű sókkal és moszatokkal, úgy telik meg szívünk érzések emlékeivel, melyek lassan, iszaposan elvegyülnek és összetapadnak valamilyen keserű és zavaros érzelmi anyaggá: ami tegnap vagy húsz év előtt sugárzó öröm volt, tiszta és kiáltó vágy, éneklő és rikoltozó boldogság, lassan közömbös anyag lesz szívünk tartályában, mely végtelen, mint a tengerek alja, s nem is akar mást, csak befogadni, moszattá pácolni és sulykolni mindent, amit a sugárzó felvilág, az elsuhanó hajók, a felhők és a véletlen beléhajít.
Márai Sándor
Egyetlen mondat - nagybetűs irodalom.
Csoóri Sándor a tegnapi Magyar Nemzet Magazin Titokrácsok c. írásában gyönyörűen fogalmaz:
"... most már egyre több ököl készül dörömbölni a megrozsdásodott vaskapukon: Trianon rombolását semmilyen erő, jó szándékú döntés soha többé nem tudja jóvátenni. Megértetni a következményeit pedig egyetlen magyarral sem lehet soha, soha.
A sebeket letakarni is csak egy másik világ gyolcsával lehet. Amelyet köznapi szavakkal úgy hívnak, erdélyi magyar autonómia."
Weöres Sándor Ének a határtalanról c. kötetének második verse:
Ima
Köszöntelek a folyók zúgásával,
a felhő-arcú hegyekkel, a hegy-forma fellegekkel,
a gong-alakú csillagokkal,
köszöntlek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,
és végül az ámulatos nap-ragyogással:
mind a tiéd! valamennyiben itt vagy,
akkor is, ha szenderegsz, és úgy is, ha leszállsz hozzánk
váratlanúl
s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra
kerek pajzsaidat, eleven mezőn és rideg mérföldköveken
heverőket,
egyszerüségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,
miket állandó ittlétük miatt
oly könnyen, szűntelenül feledünk.
Weöres Sándor
Mára, a Magyar Kultúra Napjára egy vers dukál. Mondjuk a kedvenc költőmtől:
Aludj
Mindig gyilkolnak valahol
lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.
Radnóti Miklós
Nem tudom, hogy magyar költő írt-e valaha szebbet az utolsó négy sornál.
A gyásztalan hársfa
Juhász Ferenc
A név
Csak azt akarom még utánad kiáltani, a múló életben és siket időben, hogy neved - még mindig, örökké - úgy átjárja életem, mint tavaszi szél a sötét erdőt.
Márai Sándor
Ti mondtátok