Már reggel paráztam, szívesen elodáztam volna az egészet, ameddig mondjuk ki nem növöm a tériszonyomat, de mivel erre már vajmi kicsi az esély, beadtam a derekamat. Átkocsikáztunk hát a városon és én életemben először felültem erre a lélekvesztő szörnyűségre... Eleinte azt gondoltam, hogy egyben utoljára, mert a tériszonyom már felfelé is hatalmas izzadságcseppeket varázsolt a homlokomra, ráadásul végig azt néztem, hogy hova fog zuhanni az ölemben ülő Panka, ha kicsúszik a kezemből. Szép volt az erdő felett utazni, csak féltem mint állat. Panka nyugtatgatott... Amikor elkezdtem félkézzel fényképezni, kiderült, hogy nincs memóriakártya a gépben (mert reggel egy csomó fotót bemásoltam róla Petiről és idegességemben elfelejtettem visszarakni). Örültem nagyon, de senkit nem tudtam leszidni, mert én voltam a balfaszfék.
Fent Panka szórakozott egy kicsit a játszótéren, majd visszaindultunk. Naná, hogy ezzel a förmedvénnyel. A látvány csodálatos, ezt elismerem, de Panka bal lábát becsípte a lehajtható fémöv vagy mi a roncs, amikor Móni - Petivel a mellén - lecsukta. Félig fel kellett emelni menet közben, hogy kihúzhassuk. Szegényke sírt, én meg fostam, hogy most aztán lezuhanunk. Ahogy elhelyezkedtünk, a Hercegnő megnyugodott és engem is megnyugtatott.
Ősszel nagyobb rutinnal és eggyel több memóriakártyával megyünk libegőzni. Alig várom!
Említettem a Petiről készült képeket. A fiam ma reggel alvás helyett minden mást csinált, de legfőképpen csak komolyan nézett, majd sikoltott egy nagyot.
A kiáltások után nagyon elégedett volt magával:
Holnap meg irány Bánk! Szabadságon leszek, és elhatároztam, hogy nem fogom idegesíteni magamat az átszervezésekkel és az ebből fakadó bizonytalansággal, mert úgyse tud senki semmit. Anyuék ránkhagyják egy hétre a nyaralójukat, ott fogunk kikapcsolódni(?) - apu már ma lefuvarozta a fél lakásunkat. Ha minden igaz, akkor Katica is csatlakozik hozzánk néhány napra.
Ti mondtátok