Ma véget ért egy korszak. Nagyjából így terveztük 2006-ban, amikor összeházasodtunk Mónival, majd beköltöztünk a "Függőcinegébe". Aztán 2007-ben megszületett Panka, majd 2009-ben Petya és ahogy nőttek a gyerekek, úgy nőttük ki mi is az otthonunkat.
És eljött ez a nap is, mert az idő rohan. 2017. decemberében lefoglalóztuk a még csak tervrajzokon létező "Andráshidát", 2018. márciusában pedig megköttetett a szerződés és megkezdődött az építkezés, ami - ha minden rendben halad - év végén fejeződik be.
Április 13-án, pénteken hirdettük meg a lakásunkat. Már 14-én kijöttek ketten megnézni, utána is sokan érdeklődtek, volt aki kétszer is megnézte, de már az első jelentkezővel megállapodtunk, hogy 28-án alá is írjuk az adásvételit. Két hét alatt eladtuk a lakást, amihez számtalan gyönyörű emlék fűződik, de nem is éreztem a súlyát, mert mindig az előttünk álló feladatok és nehézségek kötötték le a figyelmemet. Két gyerekkel különösen kalandos úton szereztünk albérletet, miután a hirdetés feladása előtt leegyeztetett és biztosra mondott lakás mégse lett költözhető.
Másfél hete egy kisebb, belső kétszintes lakásban élünk, de minden áldott nap jöttünk-mentünk-rámoltunk - egészen máig. Ma ugyanis megtörtént az átadás-átvétel. Három hét idegőrlő, veszekedésekkel tarkított, fárasztó pakolás és költözés után ma átadtuk a kulcsokat.
Ma véget ért egy korszak, életem több mint egy negyede. Ami három hétig megfeszített munka volt, az ma este fél nyolc körül torokszorító fájdalommá vált. Dobozok, csomagok és táskák nélkül jöttünk ki a házból, ahová valószínűleg soha nem térünk vissza (leszámítva, hogy a sírás határán való távozásunk után 15 perccel becsöngettünk Panka ottfelejtett telefonjáért - ennyit a drámai hatásról).
Túl szentimentális alkat vagyok ahhoz, hogy örüljek - pedig örülnöm kellene. Minden a tervek szerint halad, minden problémát megoldottunk, és fél évnyi albérlet nem nagy ár Andráshidáért cserébe. De akkor is! 12 éve, a beköltözésünkkor láttam utoljára ilyen üresnek a Függőcinegét, az akkori fiatal énem minden optimizmusával és várakozásával. Akkor a lehetőségeket láttam benne, most az elmúltat.
A boltívek, a piros-fehér-zöld üvegtégla, a WC hülye villanykapcsolója de csodálatos csaptelepe, a mindenhol visszaköszönő színek, a macis bordűr a gyerekszobában, a Janival felépített favacak, a Jani bácsival felhúzott teraszkorlát, a gazos fű, Móni növényei meg a hintaágya, ami alatt én térköveztem és Sir kán sírhelye nem csak tárgyi-, hanem a szívünkben élő és mindig megmaradó - bár idővel biztosan halványuló - emlékek. A közös otthon megszerzésének öröme, Panka és Petya születése és növekedése, az első lépések, a szülinapi bulik és a családi összejövetelek mind-mind a Függőcinegéhez kötődnek. Minden áldott nap ide érkeztem HAZA a munkából, itt csókolt meg Móni és öleltek meg a gyerekek minden reggel és minden délután, ide nyitottunk be "Végre otthon" sóhajtással a nyaralások után. Ezt a lakást próbáltuk otthonná varázsolni és ez a lakás viselte el az olaszos-zsidós veszekedéseinket is. 12 évig a Függőcinege volt az otthonunk.
Ma véget ért egy korszak és eljöttünk. Eljöttünk, de a szívünkben és az emlékeinkben hoztuk magunkkal mindazt, ami fontos.
Jött néhány bútor, jöttek fotók és apróságok, amiktől otthon lesz egy lakás, itt van velem Sir kán sírköve és a sírján belőle is sarjadt kis tuja, mert az öreg harcos MINDIG velem kell legyen, de ennél sokkal több a velünk maradó emlék.
Nagyon nehéz, pedig tudom, hogy jó úton járunk.
Szerettelek, Függőcinege! Köszönöm szépen!
D.
Ti mondtátok