Dorina 11 évesen elment.
Amikor pár hetesen hazavittük, még csúcsos kúpfeje volt, aztán a kutyaiskolában már igazi sárga boxernek tetszett és úgy is csibészelt. Meg úgy is horkolt. És úgy is szuszogott. Högyekről ilyet nem illik mondani, de pörkölni is nagyokat tudott. A diszpláziája miatt kímélni kellett a csípőjét, ezért nem játszhatott annyit a haverjaival, mint amennyit szeretett volna, de a Bánki-tóban úszva bepótolta a mozgáshiányt. Labda és faágak helyett kövekkel is apportírozott, a macskákat pedig még az utolsó hetében, őszen, lefogyva is megkergette, kivéve természetesen szegény Macskuszt, akivel egy ágyban aludt. Anno még Sir kánnal is kijött. Jó természetű, barátságos kutya volt, apuhoz úgy bújt, mintha az anyja lett volna.
A szüleim persze elkényeztették, a "kirepülésünk" után gyermekükként szerették. Kutyának az övénél szebb élete nem lehet. Sajnos az elmúlt év már a betegségekről és a gyógyszerekről szólt. Az epilepsziás rohamokat kibírta, de az agyvérzés utóhatásait már nem. Ma kora délután - mielőtt igazán szenvedni kezdett volna - apuék elaltatták.
Panka nem sétáltatja többet az öreglányt olyan büszkén és örömmel, a póráz is a sírban fekszik. Nekem pedig nagyon hiányozni fognak ezek a spontán délutáni kóricálások.
Isten Veled, Dorci!
Ti mondtátok