King Aranarth

Nemrég volt 25 éves az ír zenész Hozier, akit én erről a számáról ismertem meg. A refrén egészen parádés, de az egész szám nagyon jó.

Rengetegszer meghallgattam és előbb olvastam a dalszöveget is, mint megnéztem volna a klipet. Elsőre ugyan sokkolt a két csókolózó srác, de annyira magával ragadt a dal, hogy - bár (bevallom) utálom az ilyen jeleneteket - nem tartottam visszataszítónak.

Azt hiszem, hogy egy ilyen dal százszor többet ér a másság elfogadása iránti küzdelemben, mint a reklámok. És valahol ez a zene ereje is...

Az egyébként hetero Hozier nyilatkozata is szép a kérdésről:

"...regardless of the sexual orientation behind a relationship, it is still a relationship and still love..."

Nincs már közöttünk Yekini, visszavonult Puyol, távozott Xavi, távozott del Piero, Buffon már nagy öreg, nem zenél az Aerosmith, egyre többen csókolommal köszönnek és tetszik ez a dal:

Hallgassátok csak: the Biebers (igen, Puskás Petivel)...

Nyugtassatok meg, hogy ez a szám (1:27-től) rendben van! :-)

Egy szúnyogcsődör. Aztán gitárt kap a kezébe és jön az ősrobbanás.

Én már "vele" ismertem és szerettem meg az AC/DC-t, így hiába nyűgöz le Bon Scott egyénisége, hangja és színpadi jelenléte, számomra Brian Johnson egy fikarcnyival sem kevesebb nála.

Ez onnan jutott eszembe, hogy a régi fotókat nézegetve találtam egy képet, ahol Petya a Brian Johnsonos sityójában (és Rolling Stones pólóban) vigyorog.

Megkérdezte, hogy ez mi, hát megmutattam neki. :-)

Brian Johnson

és a Moneytalks. Nagyon AC/DC. :-)

Zúzósak, mint mindig!

... pont kétszer ennyit kellett volna zenélniük.

A Hallowed be thy name nélkül is fergeteges metal-koncertet adott a 6 nagypapa. Konkrétan egy kitörő vulkán energiája szabadult fel a Sportarénában tegnap este.

Irdatlan hangerővel robbant az agyunkba az Iron Maiden, hogy az ülőhelyeken is állva tomboljon a jónép, hogy csápoljon, headbangeljen, üvöltsön mindenki, aki volt olyan szerencsés mint én és láthatta, hallhatta a Legnagyobbakat.

Szédületes volt.

Hat régi cimborával melegítettünk egy kocsmában néhány sörrel, utána másik hét ismerőssel egy másikban. Brúnó egy kicsit lepisilt (nyugalom, Brúnó Saul kisfia és még nincs másfél éves). Mit nekem egy apró közjáték!? A csarnokban az Anthrax-ról konkrétan lemaradtunk, a Moonchild nyitóra már sörrel a kezünkben rohantunk, aztán a biztonságiakkal takaríttattuk el a helyünkről az ott ülőket, hogy aztán sokszor állva zúzzunk Saullal és Andrással a színpad torkában. Dickinson hangja ugyan kopik, de még mindig nagyobbat üt, mint egy raklap Red Bull, ráadásul annyit mozog a csávó, hogy én belehalnék. Harris dettó, csak mellette metronóm. Nicko McBrain nagy kedvencem, de most alig látszott a dobszerkója. Levonuláskor szerencsére egyedül maradt a színpadon és élvezte a dicsfényt - jó pocakos lett! :-) A 3 gitár? Az bizony 3 gitár, nagyon szólnak együtt és szólóban is. Murray szerintem hatalmas, Smith korrekt, Gers meg egy hülye. :-)

Óriási élmény volt, csak tartott volna kétszer ennyi ideig...

Nem kenyerem a tehetségkutató, mert nem hiszem, hogy a tehetséget kutatni kell. Az utat tör magának. A Nagy-Szín-Pad "versenysorozat" talán éppen azért volt más, mert a legkülönfélébb stílusirányzatok 15 képviselője nem teljesen ismeretlen, mindnek van színpadi rutinja, évek óta zenél és koncertezik.

Véletlenül, az istenkirályság Trash Talk előtt kapcsoltam az m1-re és ott ragadtam, sőt! Életemben először szavaztam az egyik versenyzőre!

Nem tudtam, hogy melyik bandát látom, hallom, de olyan erővel szólt a 70-es évek rock zenéje, hogy el se hittem! A Rolling Stones magyar srácokba oltva! Annyira tetszett, hogy SOS utánanéztem: Ivan & The Parazol. Szenzációsak voltak. Betöltötték a színpadot, vadak voltak, de ZENÉLTEK, a végén még a dobot is elkúrták valahova messzire.

Az index ezt írta róluk - és én osztom a véleményt:

"Ismét bebizonyosodott, hogy élőben iszonyat erősek, szinte szétszedi a tagokat a közös energia a színpadon. Jó látni, hogy bátran bevállalják azokat a túlzott manírokat, amiket a classic rock veteránjai. ... A koncert lezárásáért pedig plusz pont, lehet azzal jönni, hogy ilyet már a '60-as években is csináltak, de ha valaki kurva jól csinálja, akkor ez tényleg nem érdekel senkit."

Nagyot szóltak, az a lényeg, most is őket hallgatom. Mondanám, hogy ismerkedem velük - amire annyiból nincs nagy szükség, hogy a jól ismert classic rock hangzásvilágot, elsősorban és tagadhatatlanul a Stones stílusjegyeit vonultatják fel némi egyediséggel. Ismert kottából játszanak, de aki szereti ezt a stílust (mint én), az maradéktalanul megkapja amit vár.

Nyilván, Vitális nem énekel úgy, mint Jagger, a gitáros (Balla Máté) sem Keith Richards, de mégis kit lehetne a Stones mércéjével mérni? Értelmetlen az összehasonlítás, ez a banda rendben van. Nagyon. Végül második helyen végeztek, de ami engem igazán érdekel, hogy találtam magamnak egy tehetséges magyar bandát, akit nagyon szívesen fogok hallgatni.

Még 10

...

9

...

Tegnap a MüPa Bartók Béla hangversenytermében lecsapott egy óriási tornádó, de mindenki élvezte. A meteorológusok nem, de a zene- ás gitárkedvelők számítottak a furcsa időjárási eseményre.

Jómagam a 3. a 4. és az 5. jegyet vettem meg Tommy Emmanuel tegnapi koncertjére, még tavaly decemberben. Apuval rá is mosolyogtunk a két szőke hölgyre, akik megelőztek minket (az a két hely volt foglalt mellettünk, amikor váltottam a jegyeket ahol ők ültek).

Harmadszor hallottam élőben Emmanuelt és talán most volt a legjobb - amiben szerepet játszhatott az is, hogy kb. 10 percig tolta a Guitar Boogia-ba oltott Stevie's bluest, vagyis a kedvenc számaimat.

Volt vendégzenész (két fiatal magyar srác, a másodikként fellépő Tamás Back Straight c. száma kifejezetten jó volt), volt Beatles-betét, volt sztorizgatás (a legjobb: Emmanuel Bill Wymanről beszélt, aki a Stones Honkey Tonk Woman c. albumán olyan fiatalon zenélt, hogy Keith Richardsnak még volt foga és haja...), volt szélvész és volt lassú dal is, volt bohóckodás és volt katarzis is.

Emmanuel szerintem földönkívüli, de minimum Mr. Fasthand. Vagyis inkább Mr. Very-very Fasthand.

ui: a koncert után a retyón két fiatal srác poénkodott. Az egyik viccesen megjegyezte, hogy Emmanuel - mióta utoljára látta, - valahogy mintha ... ööö ... szóval ... lelassult volna. Egyszerre tört ki belőlük és másik 3 emberből, köztük belőlem a nevetés. Ahogy röhögve kiléptünk a folyosóra, az ott várakozók nem értették, hogy mi olyan humoros egy WC-ben...

Paco de Lucia, a flamenco gitárjáték forradalmasítója is elhagyott minket. Egyre többen zenálnek ott fent.

Nyugodjék békében!

Éppen hazafelé tartottunk apu születésnapi bulijáról, amikor felcsendült egy szám a Petőfin. Egy bitang jó hangú fickó énekelt és gitározott, semmi extra hangszerelés, mint anno Bob Dylan vagy Johnny Cash.

Elképzeltük Mónival, hogy milyen lehet a csávó: megegyeztünk, hogy 50 fölötti és néger. A végén szerencsére bemondták, hogy George Ezra, de el is felejtettem, így ma újra ki kellett derítenem, szerencsére egy kollegám okostelefonja nagyon okos.

Hazajöttem, beírtam a YouTube-ra és nem hittem a szememnek: George Ezra egy nyikhaj szőke gyerek. Rákerestem, már majdnem 21 éves! Basszus! És ZENÉL! HANGSZEREN! Zongorán és gitáron is játszik, tök jó hangja van, a számai pedig folk és blues alapúak. Meg sem lepődtem, amikor egy interjúból kiderült, hogy Leadbelly, Woodie Guthrie és Dylan inspirálta fiatalkorában (mert most öreg, mi? Muhaha!).

Vannak még fiatalok, akik nem Justin Bieber nyomdokain haladnak!

Tavaly év elején indult az m1 Dal c. műsora - ügyes ötlettel a királyi TV is bekapcsolódott az sms-vadász kereskedelmi adók versenyébe. Volt néhány nagyon gáz előadó, volt néhány - szerintem - igazán jó, aztán meg nyert egy hipszter csóka, ByeAlex, egy atomprimitív nótával, a Kedvesemmel. A srác azóta is csak ízlésem ellen való dalokkal rukkolt elő, de ez van - nem az én stílusom aztán kész.

Telt múlt az idő, én meg csapattam szombaton a kocsival Angyalföldre a haverokhoz, hogy megnézzük a Spurs vendégjátékát az Emirates-ben (jól kikaptunk, de legalább fasza társaságban szurkoltunk). A lényeg, hogy odafele menet felhangzott egy népdal jellegű szerelmes dal a Petőfi rádión. Meseszép volt. Egy hete egyfolytában pár sora járt a fejemben, de nem tudtam az előadót, nem tudtam a szám címét, a gugliban se találtam semmita refrénre keresve. Melóhelyen átkapcsoltam a Petőfire, hazaúton a mobilon is azt hallgattam, de nem játszották le.

Ma újra gugliztam egyet és megtaláltam a dalt! Teljes döbbenettel vettem tudmásul, hogy ByeAlex írta, hangszerelte és énekli.

Megkövetem a fickót és nem érdekel, hogy eddig mit csinált és ezután mit fog. Engem huszadszor is, ötvenedszer is letaglóz ez a dal. Gyönyörű.

Rúzsa Magdi az egy és igazi értelme az összes Magyarországon megrendezett tehetség-kutató versenynek. Futhatott akármennyi széria, Ő volt az, akiért megérte bármennyi önjelölt idióát, megkreált, ostoba csinibabát, kappanhangú lazacsávót meghallgatni. Rúzsa Magdi egyszerűen csodálatos.

Az alábbi dalt Presser Gábor írta:

Egyszer

Egyszer arra járhatnál, egyszer rám találhatnál,
És akkor belém eshetnél, s rögtön el is vihetnél.
Vagy inkább ott maradhatnál, nálam bekuckózhatnál.
Simán átölelhetnél, csak hallgatnál és kérdeznél.

Egyszer megszoríthatnál, aztán megsimíthatnál,
Egyszer összehajthatnál, aztán szétbogozhatnál,
Egyszer megpörgethetnél, aztán le is fékeznél.
Egyszer be is zárhatnál, egyszer kiengedhetnél.

Egyszer rám hajolhatnál, s akkor nagyon kívánnál,
S én meg ott feküdhetnék, kicsit nagyon remegnék.
Egyszer elkergethetnél, aztán sírva kérhetnél
Aztán átölelhetnél, s hagynám: kiengesztelnél.

Egyszer megröpíthetnél, széllel szemben engednél.
Aztán szépen leszednél, magad mellé fektetnél.
Aztán megdicsérhetnél, büszkén körbe nézhetnél,
A végén összeszedhetnél, és egy bambit fizetnél.

Egyszer megviccelhetnél, mintha nem is szeretnél,
Aztán átölelhetnél: Ronda vicc volt, röhögjél!
Egyszer szét is kaphatnál, aztán összerakhatnál.
Egyszer zsebre vághatnál, aztán kigombolhatnál.

Egyszer zongorázhatnál, s hozzá áriázhatnál,
Egy-két dalt komponálnál, rólam áradozhatnál.
Aztán elnémulhatnál, s kérdőn rám pillanthatnál,
Egy kis tapsra várhatnál, várhatnál, várhatnál...

Egyszer megfürdethetnél, aztán megtörölhetnél,
Aztán megfésülhetnél, aztán ki is festhetnél.
Egyszer megrajzolhatnál, aztán kiszínezhetnél,
Aztán megszépítgetnél, akkor nagyon szeretnél.

Egyszer úgy kopoghatnál, mintha nem is te volnál,
Aztán nagyot nevetnél, mintha mégis te lennél.
Egyszer eljegyezhetnél, gyémánt gyűrűt vehetnél.
S akkor úgyis tehetnél, mintha tényleg léteznél...

Hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű hangja?

Itthon aztán teli hassal lefektettük a gyerekeket, megnéztük a Kennedy Center 2012-es díjátadásának részleteit. Tavalyi díjazott Natalia Makarova, David Letterman, Dustin Hoffmann, Buddy Guy és a Led Zeppelin. A műsor zárásaként Ann és Nancy Wilson Jason Bonham dobkíséretével elénekelte a Stairway to Heavent. Mit ne mondjak, egészen fantasztikus lett a feldolgozás, nem csoda, hogy Robert Plant elsírta magát.

Persze ki tudja? Mi hogyan reagálnánk, ha szembesülnénk a saját halhatatlanságunkkal?

Elhunyt Joe Muranyi.

Ő már ugyan Ohioban született, de a szülei Magyarországról vándoroltak az Egyesült Államokba. Akcentussal, de szépen beszélt magyarul, mindig jókedvű volt és tréfálkozott, a '90-es évektől visszajárt hazánkba, védnöke volt a bánki Louis Armstrong Jazzfesztiválnak, albumokon működött közre még 80 évesen is.

Nagyon szomorú vagyok.

Bruce Frederick Joseph Springsteen közel 40 évvel debütáló albuma után, márciusban megjelentette a Wrecking Ball c. stúdiólemezét. Az előző 16-ból eladott röpke 120 milliót, közülük 7 lett listavezető a Billboard-on. Ahogy ez is. Most hallgatom: nem véletlen. A Főnök megint csodálatos zenével rukkolt elő.

És ahogy az Tőle elvárható, nagyon szívhez szólóan emlékezett meg a tavaly elhunyt szaxofonosáról jóbarátjáról, Clarence Clemons-ról.

"Clarence doesn't leave the E Street Band when he dies. He leaves when we die."*

Danny Federici után tehát a Big Man is távozott, de a Jersey Rock tovább él!

(*Kb: Clarence nem ment el, amikor meghalt. Akkor megy el, ha MI meghalunk.)

Jön az új Springsteen album. Az első a Big Man, vagyis Clarence Clemons nélkül. Az E Street Band "nagyembere", Danny Federici-t követte. Öregszünk, bizony!

Szerencsére a Főnök még nem rozsdásodik...

Egy hónapja, hogy kötelező hallgatmányként ajánlottam a figyelmetekbe és fogalomnak tituláltam, tegnap pedig, 5 nappal a születésnapja előtt legyőzte a leukémia.

Nagyon nagy énekesnőt vesztett el a világ.

A mániám, tudom. De az Echo TV egyik műsorában bejátszottak egy rövid részletet az Elektro Guzzi nevű osztrák zenekar Pentagonia c. számából. Természetesen rákerestem a TeCsőn:

Nekem ez a szám nem tetszik, de ezek után tudatosulhatna minden tuc-tuc rajongóban, hogy az ő "zenéjüket" is lehet hangszerekkel játszani, nem csak szoftverekkel. Persze ez nehéz, mert tanulni és gyakorolni kell, energiát beleölni abba, hogy százféleképpen szólaltassad meg a gitárodat, hogy a 2 kezed és a két lábad 4 különféle, asszimetrikus mozdulatsort végezzen a dobok mögött, vagy hogy hajókürt hangját csald elő a trombitádból.

A számítógépen "zenét" szerző DJ-knek éppen annyi közük van a zenéhez, mint nekem az íráshoz vagy költészethez. A termékük nem zene. Lehet élvezni, csak éppen átbaszás.

Kedves mindenki!

Hagyományos újévi jókívánásgaim mellé fogadjátok sok szeretettel a hagyományos dalgyűjteményt is! Ezúttal női hölgyek interpretációjában kell meghallgassátok, hogy mi is a zene. Az élő zene.

A pop-vonulatot hanyagoljuk (bár Tanita Tikaram, Céline Dion, Dido vagy Helen Folsade Adu, azaz Sade hangja megérne egy misét), a jazzénekesnőknél sem időzünk (Diana Krall azért jó), hiszen szép számmal találunk olyan blues-, soul és rockénekesnőket, akik előtt bizony kalapot kell emelnie minden élő organizmusnak a csiperkétől kezdve az emberig.

Kezdetnek mindjárt itt van egy fiatal lány, akinek a hangja egy szolid zongorakísérettel is úgy tölti be a teret, mint kozmikus háttérsugárzás az űrt. Ott van mindenhol, mégsem lehet megunni. Szerintem napjaink legjobb énekesnője. Adele egyszerűen csodálatos - akárcsak a "Someone Like You" c. dala:

A következő legyen a sorban Susan Tedeschi, Móni egyik kedvence. Őt élőben volt szerencsénk látni és hallani a B.B.King koncerten. Ő a bizonyíték arra, hogy egy nő is lehet "Bluesman".

Ha van szép nő, akkor Anastacia az. Szerencsénkre énekelni is nagyon tud, elég ha meghallgatjátok a Sick and Tired c. számát. Én most azonban inkább egy duettet ajánlok a figyelmetekbe, hogy mégse maradjon ki a Díva: Őszőkesége itt ugyanis Céline Dionnal adja elő a You Shook Me All Night Long című AC/DC klasszikust. Nem rossz a páros, nem kicsi a zúzás - csak meglepő!

Ugorjunk egyet az időben! A rocknagyi megvan? Hát persze! Tina Turner éppen 70 éves volt, amikor ezt a koncertet adta. A Proud Mary-t 9,5 percig húzta, de 4:31-től fog leesni az állatok. Hol leszünk mi 70 évesen?

Aretha Franklin csak 3 évvel fiatalabb, mint Tina Turner, és a torka is hasonlóan szenzációs. Soul, gospel, R&B, jazz, blues, jöhet bármi, ő elénekli. A Soul Királynője, ez nem vitás.

Etta James. Ő is fogalom. Tőle egy 1962-es felvételt választottam, hogy lássátok: nem csak manapság viselnek észbontó frizurákat, nem csak manapság öltöznek kirívóan rosszul, nem csak manapság festik magukat érthetetlen módon az előadóművészek, csakhogy régen ez nem a puszta figyelemfelkeltésre és a tehetség pótlására szolgált, mint manapság szinte kivétel nélkül mindig... A hölgyemény ugyanis iszonyatosan nagy énekesnő.

Végezetül egy videó, ami kapcsolódik az előző bevezetéséhez. Beth Ditto ugyanis az üdítő kivétel. A The Gossip nevű amerikai indie-rock zenekar énekesnőjének a megjelenésére tényleg nincsenek szavak. Ha viszont túlestünk az első sokkon, vagy meghallottuk énekelni, akkor rájövünk: a hangjára sincsenek. A Heavy Cross c. szám ráadásul üt is, méghozzá nagyot!

Énekesnők, zenakarok, esetleg csak egy hangszer vagy egy kórus, mégis nagybetűs ZENE. Én csak a figyelmet hívom fel arra, amiről ők gondoskodnak: ne zajt hallgassatok!

Mert ne feledjétek: a zenét hangszerekkel játsszák, a számítógép pedig nem hangszer!

Jó szórakozást és boldog új évet kívánok Nektek!

Én se tudok leszakadni róla... Tegnap nyert az amúgy tök szimpatikus, Stiffler-szerű vigyormatyi, aki megelőzte a rohadt antipatikus, megjátszós-modoros feketét, aki pont annyira volt természetes, mint a vízlépcső. A Lángoló Gitárokon olvastam egy írást, ami tetszett.

Aztán este Móni betolt a TeCsőn egy kis zenét. Megszólalt a Led Zeppelin... Nem tudtam nem összekapcsolni a kettőt.

Kóbor megmondta: az igazi megasztárok nem fizetnek kemény jogdíjakat, hogy elénekelhessenek valamit, amit másik 38.000 énekes ugyanúgy el tud énekelni.

Azt már én mondom, hogy akikben megvan az X-Faktor, azok nem sms-szavazatokkal, minden egyéniséget nélkülöző feldologzásokkal és showműsorok reklámkampányaival szereznek rajongókat maguknak, hanem saját dalokkal, koncertekkel.

Maguk érik el a sikereiket, nem csak egy pénzgyártó gépezet időszakos, átmeneti termékeiként lesznek ideig-óráig híresek.

Az igazi megasztárok ők:

Az X-Faktor bennük van:

Ők az ALKOTÓ ZENÉSZEK.

A többi a duma és showműsor, amit lehet élvezni és követni, de akkor is átbaszás.

Idézet egy Rolling Stone interjúból:

Riporter: Milyen érzés a világ legjobb gitárosának lenni?

Jimi Hendrix: Nem tudom. Kérdezzétek Rory Gallagher-t!

Nyilvánvalóan nagyon beképzeltnek hatott volna, ha elkezdi magyarázni Önnön nagyszerűségét, de említhette volna Jimmy Page-et, Jeff Beck-et vagy Eric Claptont is...

Apu, hallgasd csak!.

A videót évekkel ezelőtt láttam először, a villanykörtés néni miatt meséltem róla. Íme.

Hannes Coetzee persze nem egy szimpla kis öreg gitáros a falu végéről, van amikor koncerten tolja, millás gitáron.

Akinél pedig nincs kiskanál, az kérje meg a haverját, hogy segítsen!

Már megírtam a Megasztár sokadik sorozatánál, hogy Magyarországon egyszerűen nincsen annyi tehetség, ahány tehetségkutató. Ma először nem csak bele-belekapcsolgattam, hanem meg is néztem jónéhány előadót az X Faktorban.

Az egy Stifflert (ne haragudjatok, csak a fizimiskáját jegyeztem meg, a nevét nem, de talán Kocsis Gergő), szóval őt leszámítva nem csak erőtlenek és jellegtelenek, de gyakran egyszerűen hamisak voltak a "sztárjelöltek"! Totál semmilyen az összes. Az előző szériában legalább volt egy igazi énekesnő, Wolf Kati és egy vérbeli showman, az üvöltöző Király L. Norbert. Most nincs senki, akinek kíváncsi lennék a lemezére, elmennék egy koncertjére, vagy egyáltalán megjegyezném a nevét.

Egy 300 milliós USA elbír 8-10 tehetségkutató szériát, hazánk nem. Nem szégyen ezt beismerni, hiszen pusztán matematikai törvényszerűeség. Amíg pénz van benne és óriási haszon, addig természetesen nem fog leállni a show, csak a nézőknek nyílhatna ki a szeme: nem lát tehetségeket, csak embereket a fürdőszobából...

Rögtön az első Megasztárból a 3 dobogós és az egyetlen igazi gyémánt, Ruzsa Magdi. Ennyi. 4 vitathatatlan tehetség. Tóth Vera depressziós, Oláh Ibolya szintén és már Gáspár Laci számait sem hallom a rádióban, a csillaguk jóindulattal is leáldozóban (ha egyáltalán nem áldozott már régen le). Nem bírják feldolgozni a hirtelen jött ismertséget és sztárságot, sem pszichésen, sem fizikailag nem bírnak helytállni a küzdelemben - hiszen erre nem készítették fel őket és - lehet vitatkozni - tulajdonképpen meg se dolgoztak a sikerért, mert nem füstös kiskocsmákból, szórólapozásból fizetett énekórákról, hosszú évek kitartó munkájával kerültek a zenei életbe, hanem egy 3 hónapos intenzív TV showműsorból. Ott a belüket kitették, de mennyi meló volt Bill kapitány, az Edda, vagy akár a Zanzibár karrierje mögött? Immáron 5 Megasztár, 2 X Faktor és 2 Csillag születik eredménye alig 4 ember. A többiek csak a látszat, a kirakat, a celebgyár izzadságszagú termékei.

Szavazzatok, sírjatok, tomboljatok, szavazzatok, vitatkozzatok, szitkozódjatok, szavazzatok, szavazzatok, de néha azért gondolkodjatok!

Holnap - egyik legnagyobb álmomat beteljesítve - megveszem életem első gitárját.

Nem érdekel, hogy nem tudok kottát olvasni, majd eligazodom valahogy a tabulatúrákon. Nem érdekel, hogy nem tudok lefogni egyetlen akkordot sem, mert majd megtanulok amennyit csak tudok. Nem érdekel, ha nem leszek ügyes, mert lesz gitárom és megpróbálom.

Elektromos lesz, stratocaster forma, fekete vagy sunburst színű, esetleg fehér. A márkáját még nem tudom, de a Gitárcentrumban majd segítenek. Egy Fender Squier Bullet vagy egy Bigson BSC a legvalószínűbb.

Egy kis kombó is kell, fülhallgató kimenettel, hogy esténként, amikor 1-2 órát pengetek majd, ne keltsem fel a gyerekeket. Tomcsi nem nevetett az ötletemen, sőt támogatott. Azt mondja, hogy a vágyak beteljesítéséhez sohasem lehet késő. Megjegyezte, hogy az elektromos zongoráján ő is fülessel gyakorol, hogy ne zavarjon másokat. Van egy dobos barátja, aki elektromos/érzékelős (?) fedlapokat vett a dobszerkójára, így az szintén hangtalan, bármikor tud gyakorolni.

Egy ilyen zenekarban mekkora királyság lenne már játszani!? Takácsot beszervezem basszerosnak, ő régen jól tolta. Utána már csak egy néma énekes kell...

Fehéroroszország, néni, gitár, villanykörte. És koldus.