King Aranarth

Egy szúnyogcsődör. Aztán gitárt kap a kezébe és jön az ősrobbanás.

Én már "vele" ismertem és szerettem meg az AC/DC-t, így hiába nyűgöz le Bon Scott egyénisége, hangja és színpadi jelenléte, számomra Brian Johnson egy fikarcnyival sem kevesebb nála.

Ez onnan jutott eszembe, hogy a régi fotókat nézegetve találtam egy képet, ahol Petya a Brian Johnsonos sityójában (és Rolling Stones pólóban) vigyorog.

Megkérdezte, hogy ez mi, hát megmutattam neki. :-)

Brian Johnson

és a Moneytalks. Nagyon AC/DC. :-)

Zúzósak, mint mindig!

... pont kétszer ennyit kellett volna zenélniük.

A Hallowed be thy name nélkül is fergeteges metal-koncertet adott a 6 nagypapa. Konkrétan egy kitörő vulkán energiája szabadult fel a Sportarénában tegnap este.

Irdatlan hangerővel robbant az agyunkba az Iron Maiden, hogy az ülőhelyeken is állva tomboljon a jónép, hogy csápoljon, headbangeljen, üvöltsön mindenki, aki volt olyan szerencsés mint én és láthatta, hallhatta a Legnagyobbakat.

Szédületes volt.

Hat régi cimborával melegítettünk egy kocsmában néhány sörrel, utána másik hét ismerőssel egy másikban. Brúnó egy kicsit lepisilt (nyugalom, Brúnó Saul kisfia és még nincs másfél éves). Mit nekem egy apró közjáték!? A csarnokban az Anthrax-ról konkrétan lemaradtunk, a Moonchild nyitóra már sörrel a kezünkben rohantunk, aztán a biztonságiakkal takaríttattuk el a helyünkről az ott ülőket, hogy aztán sokszor állva zúzzunk Saullal és Andrással a színpad torkában. Dickinson hangja ugyan kopik, de még mindig nagyobbat üt, mint egy raklap Red Bull, ráadásul annyit mozog a csávó, hogy én belehalnék. Harris dettó, csak mellette metronóm. Nicko McBrain nagy kedvencem, de most alig látszott a dobszerkója. Levonuláskor szerencsére egyedül maradt a színpadon és élvezte a dicsfényt - jó pocakos lett! :-) A 3 gitár? Az bizony 3 gitár, nagyon szólnak együtt és szólóban is. Murray szerintem hatalmas, Smith korrekt, Gers meg egy hülye. :-)

Óriási élmény volt, csak tartott volna kétszer ennyi ideig...

Nem kenyerem a tehetségkutató, mert nem hiszem, hogy a tehetséget kutatni kell. Az utat tör magának. A Nagy-Szín-Pad "versenysorozat" talán éppen azért volt más, mert a legkülönfélébb stílusirányzatok 15 képviselője nem teljesen ismeretlen, mindnek van színpadi rutinja, évek óta zenél és koncertezik.

Véletlenül, az istenkirályság Trash Talk előtt kapcsoltam az m1-re és ott ragadtam, sőt! Életemben először szavaztam az egyik versenyzőre!

Nem tudtam, hogy melyik bandát látom, hallom, de olyan erővel szólt a 70-es évek rock zenéje, hogy el se hittem! A Rolling Stones magyar srácokba oltva! Annyira tetszett, hogy SOS utánanéztem: Ivan & The Parazol. Szenzációsak voltak. Betöltötték a színpadot, vadak voltak, de ZENÉLTEK, a végén még a dobot is elkúrták valahova messzire.

Az index ezt írta róluk - és én osztom a véleményt:

"Ismét bebizonyosodott, hogy élőben iszonyat erősek, szinte szétszedi a tagokat a közös energia a színpadon. Jó látni, hogy bátran bevállalják azokat a túlzott manírokat, amiket a classic rock veteránjai. ... A koncert lezárásáért pedig plusz pont, lehet azzal jönni, hogy ilyet már a '60-as években is csináltak, de ha valaki kurva jól csinálja, akkor ez tényleg nem érdekel senkit."

Nagyot szóltak, az a lényeg, most is őket hallgatom. Mondanám, hogy ismerkedem velük - amire annyiból nincs nagy szükség, hogy a jól ismert classic rock hangzásvilágot, elsősorban és tagadhatatlanul a Stones stílusjegyeit vonultatják fel némi egyediséggel. Ismert kottából játszanak, de aki szereti ezt a stílust (mint én), az maradéktalanul megkapja amit vár.

Nyilván, Vitális nem énekel úgy, mint Jagger, a gitáros (Balla Máté) sem Keith Richards, de mégis kit lehetne a Stones mércéjével mérni? Értelmetlen az összehasonlítás, ez a banda rendben van. Nagyon. Végül második helyen végeztek, de ami engem igazán érdekel, hogy találtam magamnak egy tehetséges magyar bandát, akit nagyon szívesen fogok hallgatni.

Még 10

...

9

...

Tegnap a MüPa Bartók Béla hangversenytermében lecsapott egy óriási tornádó, de mindenki élvezte. A meteorológusok nem, de a zene- ás gitárkedvelők számítottak a furcsa időjárási eseményre.

Jómagam a 3. a 4. és az 5. jegyet vettem meg Tommy Emmanuel tegnapi koncertjére, még tavaly decemberben. Apuval rá is mosolyogtunk a két szőke hölgyre, akik megelőztek minket (az a két hely volt foglalt mellettünk, amikor váltottam a jegyeket ahol ők ültek).

Harmadszor hallottam élőben Emmanuelt és talán most volt a legjobb - amiben szerepet játszhatott az is, hogy kb. 10 percig tolta a Guitar Boogia-ba oltott Stevie's bluest, vagyis a kedvenc számaimat.

Volt vendégzenész (két fiatal magyar srác, a másodikként fellépő Tamás Back Straight c. száma kifejezetten jó volt), volt Beatles-betét, volt sztorizgatás (a legjobb: Emmanuel Bill Wymanről beszélt, aki a Stones Honkey Tonk Woman c. albumán olyan fiatalon zenélt, hogy Keith Richardsnak még volt foga és haja...), volt szélvész és volt lassú dal is, volt bohóckodás és volt katarzis is.

Emmanuel szerintem földönkívüli, de minimum Mr. Fasthand. Vagyis inkább Mr. Very-very Fasthand.

ui: a koncert után a retyón két fiatal srác poénkodott. Az egyik viccesen megjegyezte, hogy Emmanuel - mióta utoljára látta, - valahogy mintha ... ööö ... szóval ... lelassult volna. Egyszerre tört ki belőlük és másik 3 emberből, köztük belőlem a nevetés. Ahogy röhögve kiléptünk a folyosóra, az ott várakozók nem értették, hogy mi olyan humoros egy WC-ben...

Kedves mindenki!

Hagyományos újévi jókívánásgaim mellé fogadjátok sok szeretettel a hagyományos dalgyűjteményt is! Ezúttal női hölgyek interpretációjában kell meghallgassátok, hogy mi is a zene. Az élő zene.

A pop-vonulatot hanyagoljuk (bár Tanita Tikaram, Céline Dion, Dido vagy Helen Folsade Adu, azaz Sade hangja megérne egy misét), a jazzénekesnőknél sem időzünk (Diana Krall azért jó), hiszen szép számmal találunk olyan blues-, soul és rockénekesnőket, akik előtt bizony kalapot kell emelnie minden élő organizmusnak a csiperkétől kezdve az emberig.

Kezdetnek mindjárt itt van egy fiatal lány, akinek a hangja egy szolid zongorakísérettel is úgy tölti be a teret, mint kozmikus háttérsugárzás az űrt. Ott van mindenhol, mégsem lehet megunni. Szerintem napjaink legjobb énekesnője. Adele egyszerűen csodálatos - akárcsak a "Someone Like You" c. dala:

A következő legyen a sorban Susan Tedeschi, Móni egyik kedvence. Őt élőben volt szerencsénk látni és hallani a B.B.King koncerten. Ő a bizonyíték arra, hogy egy nő is lehet "Bluesman".

Ha van szép nő, akkor Anastacia az. Szerencsénkre énekelni is nagyon tud, elég ha meghallgatjátok a Sick and Tired c. számát. Én most azonban inkább egy duettet ajánlok a figyelmetekbe, hogy mégse maradjon ki a Díva: Őszőkesége itt ugyanis Céline Dionnal adja elő a You Shook Me All Night Long című AC/DC klasszikust. Nem rossz a páros, nem kicsi a zúzás - csak meglepő!

Ugorjunk egyet az időben! A rocknagyi megvan? Hát persze! Tina Turner éppen 70 éves volt, amikor ezt a koncertet adta. A Proud Mary-t 9,5 percig húzta, de 4:31-től fog leesni az állatok. Hol leszünk mi 70 évesen?

Aretha Franklin csak 3 évvel fiatalabb, mint Tina Turner, és a torka is hasonlóan szenzációs. Soul, gospel, R&B, jazz, blues, jöhet bármi, ő elénekli. A Soul Királynője, ez nem vitás.

Etta James. Ő is fogalom. Tőle egy 1962-es felvételt választottam, hogy lássátok: nem csak manapság viselnek észbontó frizurákat, nem csak manapság öltöznek kirívóan rosszul, nem csak manapság festik magukat érthetetlen módon az előadóművészek, csakhogy régen ez nem a puszta figyelemfelkeltésre és a tehetség pótlására szolgált, mint manapság szinte kivétel nélkül mindig... A hölgyemény ugyanis iszonyatosan nagy énekesnő.

Végezetül egy videó, ami kapcsolódik az előző bevezetéséhez. Beth Ditto ugyanis az üdítő kivétel. A The Gossip nevű amerikai indie-rock zenekar énekesnőjének a megjelenésére tényleg nincsenek szavak. Ha viszont túlestünk az első sokkon, vagy meghallottuk énekelni, akkor rájövünk: a hangjára sincsenek. A Heavy Cross c. szám ráadásul üt is, méghozzá nagyot!

Énekesnők, zenakarok, esetleg csak egy hangszer vagy egy kórus, mégis nagybetűs ZENE. Én csak a figyelmet hívom fel arra, amiről ők gondoskodnak: ne zajt hallgassatok!

Mert ne feledjétek: a zenét hangszerekkel játsszák, a számítógép pedig nem hangszer!

Jó szórakozást és boldog új évet kívánok Nektek!

A YouTube a barátod. Szörfözgetsz, mazsolázgatsz mindenféle újdonságot, jót és rosszat, évtizedeset és percembert, majd rátalálsz valamire, amibe nem csak belehallgatsz, hanem végignézed az egész klipet. Kétszer. Háromszor. Letöltöd a videót és beágyazod a posztba, a CD-t leveszed a polcról, eszedbe jut a bécsi koncert, életed legmaradandóbb bulija, pedig hallottad már Mayallt, Moore-t, a Maident és B.B. Kinget is. Van, ami tetszett, tetszik és mindig tetszeni is fog. Nekem ilyen Bruce Springsteen zenéje.

A Múzeumok éjszakáján Móni lánynapot tart és Pankával (!) nyakába vette a kerületet, mi pedig Petivel vigyázunk a lakásra. Fürdésen, vacsorán, egy kiadós legozáson és egy kis birkózáson túl most éppen Aerosmith-ezünk. Ez annyit tesz, hogy szól a rock, mi meg "ugrálunk" a szoba közepén.

Erre nem nehéz:

Nagy király ez a banda, megérdemlik, hogy egy teljes zenei korszkomat rájuk áldoztam!

A Mama Kin-t egyszer már beágyaztam, de most ráduplázok. Nem régen írta Steven Tyler, 39,5 éve.

Egy másik verzióban így szól a dal:

Rock 'n' Roll never dies!

Ott vannak ők, a Bostoni Rosszfiúk. 1970-ben alakultak, de az első 2 albumuk '73-ban és '74-ben még nem hozta meg a várt sikert, pedig már nyomták a Mama Kin-t, játszották a Dream On-t és a Season Of Whiter-t.

A lényeg, hogy nem adták fel és befutottak - márpedig több, mint 150 millió eladott lemez ezt jelenti...

Az Aerosmith úgy jó, ahogy van, játsszon Walk This Way-t vagy Amazing-et, Sweet Emotion-t vagy Full Circle-t, Fever-t vagy Blind Man-t.

Ha megint hazánkba jönnek (az elmúlt 2 év rossz hírei, úgymint kiválás, feloszlás, betegség talán a múlté, hiszen elvileg ismét stúdióban vannak és az új albumon dolgoznak), én megint kimegyek a koncertjükre, ahogy ifjúkoromban, kölcsön-bőrdzsekiben.

Megvettem az Elrabolva (Taken) c. Liam Neeson filmet. Eszméletlen. A nyugdíjas elhárító épp telefonon beszél a lányával, amikor azt albánok elrabolják. Utánautazik, megkeresi és megmenti. Egyszerű a sztori, mint a bot, de Luc Besson azért Luc Besson, mert bármiből tud várat építeni. Szomorú, sokkoló, brutális és látványos jelenetek váltják egymást, egy percig sem unatkoztam, Mónit meg is rázta a film. A kedvenc filmjeim listáját bővítem. Ez nagyon nagyot ütött!

A film után kapcsolgattunk egy kicsit, s míg én szitkozódtam magamban, Móni nézte az énekes-celebes rózsaszín duettes szar utolsó két fellépőjét meg az eredményhirdetést. Ahogy vége lett, asszonka bealudt, én pedig megkaparintottam a távkapcsolót. Az MTV-n egy koncert ment.

Bevallom őszintén, nem ismertem fel a zenekart. A dobos kopasz lett, az énekes haja vörös, és egy új számukat nyomták. Pörgős volt, felépített, technikás és energikus, amit a mai rockegyüttesekből legjobban hiányolok. Aztán jött a Thank You For The Venom. Ez még jobb volt, a lendületességre rátettek még egy lapáttal.

A My Chemical Romance albumról albumra, folyamatosan bizonyítja, hogy nem egyszámos együttes és a hatalmas világsikert hozó Black Parade "csak" egy állomás volt.

Bruce Dickinson tehetséges. A tökéletes dalszövegíró, énekes és frontember megszemélyesítője. Ezt a számot már/még szólókarrierje idején alkotta, a régi és az új Iron Maiden közti interregnum (Blaze Bayley egyszerűen nem volt, nem lehetett méltó helyettese) idején.

A dalt még egy Tátika, vagy milyen néven futó korai tehetségkutató műsor során ismertem meg - ha jól emlékszem - Bartók Krisztián előadásában, aki második helyen végzett a nagysikerű, Jamiroquai számot végigvonagló Pély "nemjöttát" Barna mögött.

Mindegy, nem ez a lényeg, hanem hogy azóta überMaiden-rajongó is lettem, meg überDickinson-rajongó is lettem és ez a szám a Fear of the Dark mellett a stílus HIMNUSZA.

Hangerőt a maximumra, családot biztonságba, aztán PLAY!

Most mondja valaki azt, hogy a heavy metal esztelen hörgés, hogy Dickinson nem költő, és hogy nincs igazam!

Bruce Dickinson rules!

Tényleg csodálatos élmény volt...

A Rohadt rock n' rollal bedübörgött egy 33 éves zenekar a színpadra, ahol aztán a 60 körüli zenészek egyszerűen elkápráztattak mindenkit.

Solti Jánosról 5-6 éve azt hiszem, hogy le fog fordulni a székéről, olyan vékony, ehhez képest 2,5 órán keresztül olyan pontos, mint a metronóm. Hobo csak megőszült, de egyébként énekel, szaval, üvölt, bohóckodik és igazi frontember. Bill kapitányon látszik a legjobban, hogy megöregedett. Olyan, mint egy vulkán, aki mordul, morog, de már fogytán az ereje, ezért csak néha tör ki. Pihenésre volt szüksége a számok közöt, sokat vokálozott, alig 5-6 dalt vállalt el (Országút blues, 3:20 blues, Fut a nyúl a mezőn, Tetovált lány, Hosszúlábú asszony). Ezek - hála az égnek - nagyot szóltak! Póka Egon? Azt, hogy milyen basszusos, felesleges elemezgetni, de egy aranyos poénnal búcsúzott: "Gyertek el holnap is, mi minden nap itt játszunk!" Vajon jegy nélkül beengednek, ha a meghívására hivatkozom? Hiába, ő még csak egy 57,5 éves, komolytalan nyikhaj! Tátrai Tibort hagytam a végére, mert az emlékezés mellett ő és a gitárja állt a középpontban. Olyan szólókat játszott, hogy csak ingattam a fejemet: ilyen nincs is! Tibusz elképesztő volt, elemi erejű és  - már csak a gitárja miatt is - Gary Moore jutott az eszembe: vannak még Gitáristenek közöttünk!

Szólnom kell a "vendégzenészről", Madarász Gáborról is. Egyetlen szólóban ugyan megmutatta, hogy faszályos gitáros, de abszolút mértékben alárendelte magát Tibusznak és a zenekarnak.

Ami további pozitív meglepetéssel szolgált: az akusztikus betét és a kristálytiszta hangzás (az Aréna több koncerten is kellemetlenül visszhangzott, ez most alig-alig volt észlelhető).

Összességében az egyik legnagyobb koncertélményem volt a tegnapi, ahol a Hetedik alatt majdnem elsírtam magamat, Tibusz szólóinál a hideg kirázott, a dalokat együtt énekeltem Hoboval és Billel. Amikor pedig ők ketten meglett férfiemberként megfogták egymás  kezét, kedvesen egymásra néztek, az mindig mosolyt csalt az arcomra. Szeretet nélkül semmi sem működik!

Kedves Hobo!

Te, aki 66 évesen is úgy énekelsz, mint 10, 20 vagy 30 éve, Te, aki a Hetediket a közönség sorai között, a Téged ölelgető, hajadba túró rajongók között szavalod, Te aki természetes, önkéntlen mozdulattal fogod meg Bill kezét, Te. aki nevetsz, bohóckodsz, megríkatsz öreget és fiatalt, elgondolkoztatsz, egy dologban tévedtél:

Ahhoz, hogy Ti nagyok legyetek, nem meghalni volt szükséges, hanem megszületni, alkotni és zenélni.

Köszönjük a 33 évet és ezt a mai koncert formájában testet öltött csodálatos búcsúajándékot!

Ahogy a Johnny B. Good előtt mondtad:

"A banda elmegy, de a zene marad!"

Isten Veletek!

Hogy milyen apa szeretnék lenni? Mint amilyen az enyém.

Szerettem volna Pankát új oviba íratni - az első napján Mónival közösen vihettem a Betlehembe.

Szerettem volna látni Peti első önálló lépéseit - tegnap én vehettem videóra.

Szeretnék velük lenni amennyit csak lehet, mint ahogy apuval együtt járunk meccsre, koncertekre (holnap Hobo!), ahogy általában egymás ellen, de együtt szurkolunk a TV előtt egy-egy olasz, angol vagy spanyol rangadón.

Harry Chapin dala erről szól. A büszke apáról és a fiúról, akik nem voltak annyit együtt, mint szerették volna. Az én édesapám nem követte el ezt a hibát. Én sem szeretném.

A számot az Ugly Kid Joe tette híressé egy korai Bon Jovira hajazó feldolgozással, de eljátszotta Johnny Cash és a Guns n' Roses is, magyarul pedig Zorán.

Nem tudom elhinni.

Felfogjátok, hogy mit vesztett a világ?

Fel se fogtam a hírt.

A gitárjával meghódította az egész világot Belfasttól Esteponáig és megajándékozott minket a legcsodálatosabb zeneszámok egyikével, a Still Got The Blues-zal.

Mindkét hazai koncertjén ott voltam (a másodukon Mónival, Petivel a pocakban), vártam az új albumát, de a Húrok Ura ma elment. Nem családtag halálhíre még sohasem rázott meg ennyire.

Nyugodj békében, Gitáristen!

Elköszön hát a Hobo Blues Band, Magyarország legmeghatározóbb együttese. Abban a formációban, amiben jövő héten fellépnek, már nagyon régen nem zenéltek, de most megadják a módját a búcsúnak.

Hobo mellett ott lesz Madarász Gábor, Bill, Póka Egon, Solti János és Tibusz is. Mindannyian hangszerük legnagyobb mesterei. Az, hogy ők egymásra találtak, felejthetetlen dalokat, albumokat és koncerteket jelentett minden magyar blues-rajongónak.

Még egyszer, utoljára megajándékoznak minket. A jegyünk már megvan.

Ajándékot kaptam! Az AC/DC Maximum rock & roll c. könyve egészen kiváló! Egyszerűen minden megtudunk az együttesről és a tagokról. - ahogy felnőttek, ahogy keresték a helyüket a világban és a rockzene közegében, ahogy egymásra találtak és ahogy berobbantak. Átfogó és részletes, mégis érdekfeszítő., mert rengeteg sztorit mesél el. Azt hiszem, hogy megkezdődik életem második nagy AC/DC korszaka!

Merthogy az első koncertélményem 14 évesen az 1991-es Monsters of Rock volt, ahol utolsó fellépőként, a Queensryche, a Mötley Crue és a Metallica után az AC/DC adott egy eszméletlenül nagy show-t: az akkori nagy (és friss) slágerükkel, a Thunderstruck-kel nyitottak és én, a The Razor's Edge rongyosra hallgatása után végre élőben láthattam a kedvenceimet!

És hogy honnan indultak? Első albumuk első számában 1975-ben (amikor a szüleim még nem is ismerték egymást) még a zseniális Bon Scott volt az énekes, aki nem mellesleg skót dudával csempészett új hangzást a dalba:

Nagyon nagyok, abszolút úttörői, meghatározói és formálói a rock & rollnak, a rocknak és a heavy metalnak is. Nagyjából nem lehet betelni a zenéjükkel.

Tegnap nem volt rá érkezésem, de most beszámolok egy csodáról.

Amikor a Blues revolver 16 év körüli tagjait mosolyogva megtapsolta az akkor még 30-40 főnyi "nézősereg", már sejteni lehetett, hogy nem mindennapi koncert következik. A srácok ügyesek voltak, különösen az estén többször is szerepet kapó Pfeiffer Ákos. A Blues and Roll formációban a kissrác tovább szólózott - immáron a basszer bátyjával és Boros Viktóriával.

Ami pedig ezután következett, az fenomenális volt.

Ifjabb Katona Tamás egy rövid felkonf után belecsapott a húrokba és Petendi Tamással az oldalán olyat zenélt, hogy néha azt hittem: tényleg Stevie Ray Vaughan van a színpadon (a mosolygós, de nagyon meghatódott gitáros Stratocastere amúgy egy limitált SRV edition). Olyan átéléssel, lendülettel és erővel zenélt, mintha nem 100, hanem 20.000 embernek játszana. Gitározott a háta mögött, pengetett a fogaival és jammelt mindenkivel, akivel 3 év után most találkozott.

2,5 órán keresztül csakk annyi szünet volt, amit a számok között a hangolással tölöttek és megbeszélték, hogy mi legyen a következő nóta.

Családias-barátias, mégis zúzós blues-rock koncert volt. Elfelejteni nem fogom, az biztos!

Nagyon régen jelentkeztem, de most aztán fontos dologról írok:

Ifjabb Katona Tamás, napjaink (egyik?) legtehetségesebb magyar gitárosa október 8-án a Csekovszkyban lép fel. Kéretik megjelenni.

A koncertről itt szereztem tudomást, majd hosszas herce-hurca és telefonálgatás után édesapám vett két jegyet. Van még bőven!

Aki szereti a bluest és SRV-t, annak szinte kötelező!

Rendszeresen visszaolvasom a blogom korábbai posztjait, hogy milyen okosakat írogatok. Aztán most látom, hogy a Főnök 3 legjobb száma közül csak kettőt (a Youngstown-t és az Outlaw Pete-et) linkeltem be, ami azonnal korrigálandó hiba.

Íme tehát a Trapped c. Jimmy Cliff szerzemény, ami a USA for Africa, We Are The World c. albumon jelent meg 1985-ben (apunak megvan bakeliten!), de a koncertjein Springsteen már '81 óta játszotta:

Hát, ez bizony 2008-ban is überfaszán szólt!

The Killers. A brit új hullám átsiklott az USA-ba és ez lett belőle. Dallamos is, gitáros is, de nagyon könnyen emészthető slágeres. Kicsit Stereophonics-os, kicsit Oasis-es, olyan "mittoménmilyen". Szolid, de azért rockos. A Mr. Brightside már nagyot szólt, az új daluk pedig egészen jól sikerült! A Class FM-en naponta hallom: fülbemászó, pörgős. Kicsit talán sok a basszus, de jó a dallam és a szöveg, egy posztot bizony megér:

Íme, a Human c. számuk a Royal Albert Hallból:

Well done, guys!

A Braindogs zenélt tegnap az A38 hajón. A Tom Waits dalokat játszó formációra (a nagy kedvenc Ripoff Raskolnikov, az angol Ian Siegal, a Quimbys Kiss Tibor és Varga Livius, a billentyűs Nagy Szabolcs, kegészülve a Hiperkarmás Varga Lacával és Frenkkel) nagyon kíváncsi voltam/vagyok, de most esélyem sem volt meghallgatni őket.

Jövőre remélem összejön!

Eszméletlenül jó koncert volt! A Kapitány úgy énekelt a kb. 250 embernek, mintha a BS-t töltötte volna meg. Ugráltam, üvöltöttem, csápoltam. Már a kezdés ütős volt a Hatvan csapással, a folytatásban pedig elhangzott a Kéne egy üveg bor, a Rossz vér (Fejér Simon, a 23 éves szólógitáros nagyon ügyes, csak figyeljétek!), a Középeurópai Hobo Blues III., volt tisztelgés a Legnagyobbnak a Hey Joe-val, aztán szólt a Zöld Csillag és a Zöld, a bíbor és a fekete Radics Béla emlékére, zárásként pedig egy röpke 10 perces Johnny B. Good. Akkor már mindenki tombolt. Az "Öreg Bill" - ahogy magát nevezte - egy szomorú kényszerszünet miatt két részletben ugyan, de közel két és fél órát énekelt: tisztán, érthetően, könnyedén. Mintha nem 62, hanem 35 éves lenne.

Magyarország nagy része fel se fogja, hogy mekkora nemzeti kincs ez az ember. Apuval tudjuk.

ui: még a koncert előtt, egy vállveregetés közben dedikálta nekem a  Király meséit. A 2009-es albumot, amelyiken szokás szerint a Kormorán kíséri Billt, egyedül a gitároknál van "némi" csere-bere (ugyanis Lukács Peta, Ángyán Tamás, Csillag "Csuka" Endre és Tornóczky Feri is gitározik rajta), és amelyiken Hirleman Berci is "besegít" a doboknál. Igencsak All Star jellegű a formáció. Na igen - nem kis megtiszteltetés a "legfeketébb fehér torok" albumain zenélni... Bill barátságos, közvetlen és NAGYON KIRÁLY!