Hol is kezdjem? Van egy szépséges és türelmes feleségem, egy 8 éves, okos és gyönyörű kislányom, egy 6 éves, huncut és jó kedélyű kisfiam. Volt egy csodálatos macskám is. Vannak továbbá gondolataim. A családom az enyém, de a gondolataimat megosztom veletek!
Ha futball, akkor gránátvörös-kék zebra sárga-fekete sarkantyúval!
És még valami: a zenét hangszerekkel játsszák. A számítógép nem hangszer; szóval: Keep on Rockin' ... Never Stop Rollin'
bayvivo:
mi az, h szart se ér semmi? a ten years after mióta nem ért szart se? a kölykök, az asszony? nézz körül a világban és ... (2017.01.21. 16:15)Életjel
irotzsáp:
Tetszett, amit írtál! Mi lenne, ha megosztanád a fiúval is! Köszi, ha megteszed! Üdvözlettel: Judit (2014.01.10. 19:01)ByeAlex visszavág
spájdernecc:
Hát, méltóságteljes korosodást!
Ne csüggedj, lesz még így se :) (2013.09.02. 15:16)36
forgalomkorlatozas:
Bocs, hogy beleszólok, de Dániel Péter nem liberális.
Egyébként meg ő is megmutathatja a véleményét, nem igaz? Még mi... (2012.09.29. 08:38)Kérem a listát!
Bruce Frederick Joseph Springsteen közel 40 évvel debütáló albuma után, márciusban megjelentette a Wrecking Ball c. stúdiólemezét. Az előző 16-ból eladott röpke 120 milliót, közülük 7 lett listavezető a Billboard-on. Ahogy ez is. Most hallgatom: nem véletlen. A Főnök megint csodálatos zenével rukkolt elő.
És ahogy az Tőle elvárható, nagyon szívhez szólóan emlékezett meg a tavaly elhunyt szaxofonosáról jóbarátjáról, Clarence Clemons-ról.
"Clarence doesn't leave the E Street Band when he dies. He leaves when we die."*
Danny Federici után tehát a Big Man is távozott, de a Jersey Rock tovább él!
(*Kb: Clarence nem ment el, amikor meghalt. Akkor megy el, ha MI meghalunk.)
Jön az új Springsteen album. Az első a Big Man, vagyis Clarence Clemons nélkül. Az E Street Band "nagyembere", Danny Federici-t követte. Öregszünk, bizony!
A YouTube a barátod. Szörfözgetsz, mazsolázgatsz mindenféle újdonságot, jót és rosszat, évtizedeset és percembert, majd rátalálsz valamire, amibe nem csak belehallgatsz, hanem végignézed az egész klipet. Kétszer. Háromszor. Letöltöd a videót és beágyazod a posztba, a CD-t leveszed a polcról, eszedbe jut a bécsi koncert, életed legmaradandóbb bulija, pedig hallottad már Mayallt, Moore-t, a Maident és B.B. Kinget is. Van, ami tetszett, tetszik és mindig tetszeni is fog. Nekem ilyen Bruce Springsteen zenéje.
Rendszeresen visszaolvasom a blogom korábbai posztjait, hogy milyen okosakat írogatok. Aztán most látom, hogy a Főnök 3 legjobb száma közül csak kettőt (a Youngstown-t és az Outlaw Pete-et) linkeltem be, ami azonnal korrigálandó hiba.
Íme tehát a Trapped c. Jimmy Cliff szerzemény, ami a USA for Africa, We Are The World c. albumon jelent meg 1985-ben (apunak megvan bakeliten!), de a koncertjein Springsteen már '81 óta játszotta:
Szóval, Móni rendelt nekem egy CD-t. Bruce Springsteen harmadik albumát (felfogni is nehéz, de 1975-ből!), ami eddig csak kazettán volt meg. Mindössze 8 szám (39 perc és egy fél), de legalább kétszer is meg tudtuk hallgatni.
Mit mondjak? Nem csoda, hogy a Főnök ezzel a lemezzel végleg befutott és mindent vitt!
A Thunder Road szövege, a Backstreets és a Jungleland hangulata, a Born To Run lendülete, vagy a She's The One egésze mind-mind nagyon rendben van! Kurva jó zene!
Igaza lett hát John Landaunak, aki 1974-ben azt találta mondani, hogy "Láttam a rock'n'roll jövőjét, úgy hívják: Bruce Springsteen."
Egy régi, nagyon kedves barátom küldött egy linket, ezt itt. Roy Orbison a Főnökkel, James Burton-nel (a Király gitárosával), J.D. Souther-rel (Eagles), Tom Waits-szel (a zongoránál!), Elvis Costelloval, k.d.lang-gel és Jackson Browne-nal. Ennyi legendát ismertem fel, igaz vagy hatszor megnéztem és k.d. Lang-ben nem vagyok egészen biztos.
Lám, lám, egy agyonjátszott szám sem feltétlenül "lerágott csont". Erről 2:27-től mindenki meggyőződhet.
Ilyenailyenailyena....JAM!
Van egy - nem túl nehéz - találós kérdésem is a végére: kit ismertek fel a közönség soraiban?
A megoldás (jelöljétek ki a csíkot, akkor olvasható): Billy Idol maga.
Ahányszor csak hallgattam a Green Day Working Class Hero c. számát, mindig azt éreztem, hogy benőtt a fejük lágya. Végre nem csak zúznak és üvöltenek, hanem megtanultak zenélni és eljutottak a komoly dalokig. Bírom őket, legalábbis az újabb albumaikat.
Ma bogarásztam a zenegyűjteményemet és belenéztem John Lennon életművébe. Megakadt a szemem a Working Class Hero c. számon... Valószínűleg illett volna tudnom, hogy a kaliforniai (punk)rock banda csak feldolgozta Lennon dalát, de nem tudtam.
Aztán az jutott eszembe, hogy mindaz, amit a Green Day-ről gondoltam, ettől még igaz. Tényleg megkomolyodtak, igényesebbek lettek. Viszont ismét bizonyosságot nyert, hogy a régi nagyok, a rockzene forradalmasítói és legnagyobb hatású művészei nem véletlenül azok, akik. Nehéz újat mondani, ha valaki előtt már élt egy John Lennon, egy Bob Dylan, énekelt egy Elvis Presley, vagy gitározott egy Jimi Hendrix.
A Green Day 22 évvel a háta mögött is csak annak az útnak közepén jár, amin a fentiek és pl. Bruce Springsteen, a Deep Purple, B.B. King, a Led Zeppelin vagy az Aerosmith már végigment. Hogy 50 év múlva úgy tudjuk: ők bizony egy korszak meghatározói voltak.
Springsteen nagyon kitett magáért, a ballada kizárólag a legütősebb dalaival említhető egy lapon, nem hasonlítható máshoz, mint a Trapped-hez, vagy a Youngstown-hoz. Egyszerre pörgős és lassú, egyszerre melankólikus és üvöltő, egyszerre lágy és egyszerre vad. Ilyet nem tud más, csak a Főnök.
Ma megjelent a Főnök legújabb stúdió albuma, Working On A Dream címmel, most hallgatom másodszor. Igazi Springsteen-féle rockzene. Semmi cicoma, semmi felesleges körítés. Minden dalban elmesél egy történetet, emlékezik, tolmácsolja a saját érzelmeit, gondolatait, nagyon hangulatos és szolid hangszereléssel. Kicsi gitár, kicsi dob, kicsi zongora, kicsi vokál - lehiggadt, nyogodt, igényes rock. Tudjátok, Jersey-rock - a műfaj, ami egyetlen előadót takar, de több mint 65 millió eladott lemezt... :-) Az E Street Band vadság nélkül is magával ragadó, mint a Rising turnén, vagy a Magic lemezen. Semmi műanyag, minden hús és vér, meg érzelem.
ui: az albumot Springsteen Danny Federici-nek (1950-2008), az E Street Band "örökös tagjának" ajánlja. Nem tudom, milyen lehet színpadra lépniük úgy, hogy 30 év után nem ő ül a zongora mögött.
Bruce Springsteen nagyon sok jó dalt írt. De hogy írt-e ennél a számnál jobbat? Nem hiszem. A szövege, a felépítése, a lendülete, Nils Lofgren gitárszólója (4:18-tól), mind-mind annyira jó, hogy nem tudok betelni vele. Legyek a kocsiban, a számítógép előtt vagy az irodámban, egyszer nem elég hallanom. Újra- és újra le kell játszani, mert ami rockzene és ami katarzis, az mind benne van.
A Főnök nagyon tud valamit. Valamit, ami egyszerűen tökéletes.
Miután nem tudom megemészteni önnön hülyeségemet és rugalmatlanságomat a Johnny Winter koncerttel kapcsolatban, kell keresnem valamit, ami kárpótol és eltereli a figyelmemet a Fehér Tornádóról.
Belelapozok a cirka 4000 albumos lemezgyűjteményembe (nyugi, csak mp3), a válogatásokba, a különlegességekbe, a videókba... Valamit keresek, magam se tudom, hogy mit, mégis megtalálom: Springsteen-koncert Miamiban. A koromsötét színpadon a fénycsóva megvilágítja az amerikai gitáros-énekest, aki rekedt hangján két elég ismert fickót szólít. Először egy vékony, szemüveges pali lép be Love feliratú pólóban, nyakában egy gitárral. Mosolygás, kézfogás, vállveregetés. Ő Dave Stewart. Utána megjelenik egy sapkás csávó, tiszta feketében. Itt is kézfogás, majd Bono, - mert a kortárs könnyűzene egyik legelismertebb és legnagyobb hatású sztárjáról van szó - letérdel, alázatosan fejet hajt a Főnök előtt. Látszik rajta a megilletődöttség - mintha ő a 20 fős, füstös kis kocsmákhoz szokott volna...
Aztán belevágnak: a Because The Night c. számot játsszák el az E Street Band-del. Tömény rockzene, lendület és erő. Bono ének, Springsteen szóló, Stewart szóló, Springsteen ének, Bono ének és hideglelés. Nézzétek csak meg:
Lejátszom vagy ötször, hogy helyreálljon a lelki bé*ke..
*Itt megszólalt a telefonom. A barátom hívott és érdeklődött, hogy milyen volt a Johnny Winter koncert?
Az előző poszt írásakor eszembe jutott életem eddigi legnagyobb és legemlékezetesebb koncertje.
Talán említettem már, hogy volt nekem egy Bruce Springsteen korszakom - amúgy mind a mai napig nagyon szeretem a fickót, mégha az elmúlt 2-3 évben a hangsúlyosabb gitárjátékot szívesebben hallgatom.
Mindenesetre 2003. június 25-én Bécsben (csurig megtelt a Práter, mert) 20:00-tól a Főnök koncertet adott a The Rising-turné keretében. Volt ott minden: régi slágerek és új számok, 5-6 perces gitárszólók, hát mögött gitározás, fekve gitrozás, kacsatánc a zongora tetején, sörözés a színpadon, röhögés a zenésztársakkal, történet a gyermekkoráról, a közönség megénekeltetése. Soha ilyen fergeteges hangulatú koncerten nem voltam.
Félelmetes volt, hogy 2 óra zenélés után még 1 teljes órás ráadást adott, hogy aztán mégegyszer, fél órára visszatapsoljuk és visszaordibáljuk. Nem tudom honnan volt ereje, de mint a karrierje elején, csúszkált, ugrált, rohangált a színpadon. Ugyanúgy élvezte a bulit az utolsó percig, mint a 60.000-es közönség. 23:30-kor meghajolt és csapzottan, lihegve bocsánatot kért, amiért abbahagyja, mert nem bírja tovább.
.jpg)
Ti mondtátok