King Aranarth

Aki követ, vagy néha-néha ránéz a blogra, esetleg véletlenül idetéved, tudhatja, hogy szentimentális alkat vagyok. Amikor megkezdődtek a Hidegkuti-stadion bontási munkálatai, én vásároltam 6 széket, hogy később ládát, sörözőszéket, vagy bármit készítsek belőle, ami emlékeztet arra, hogy most augusztusban már 30 éve lesz, hogy először ültem a Hungária körúti stadion lelátóján édesapám és Onas papa között.

Még le kell tisztítani őket, de nem bírom ki addig. Nagyon boldog vagyok, hogy elkészültek. Kettő már ott figyel a teraszunkon, a harmadikat apunak ajándékozom.

Most már mindig velem lesz a stadion, költözzek bárhová is. :-)

MTK - Siófok 1:1 (0:0)

Marha gyengén játszottunk, ráadásul a Siófok lelkesebb is volt. Miután hátrányba kerültnk észbe kaptunk, de csak az egyenlítésre futotta. Kár, még ha így volt igazságos, akkor is.

Jó volt tökmagozni a lelátón, talán mert  apu mellettem szotyizott. :-) Viszont egy vagyont fizettünk. 7 rugó volt kettőnknek a meccsjegy, a "tökmagszotyi", meg 2-2 pohár üdítő.

Nem is értem, hogy mit csodálkoznak az okosok a béka segge alatti nézőszámon!? Az ember legalább 5-6 fantasztikus meccset nézhet meg a tévében minden egyes hétvégén, java részük nem is engedheti meg magának a borsos jegyárakat, ráadásul a magyar bajnokik színvonala szörnyű.

Mégis, nagyon jó kimenni.

Már nem Kékesi Rezső a jobbszélső, már nem Híres Gabi vagy Balog Róka játszik a csapatban, már nem Szeibert vagy Bognár Gyuri irányít, már nem Babosgabit, a Tanár urat, Kenőt vagy a Legnagyobb királyt látom a pályán, de akkor is: az MTK szerelem.

Hiába nyert Pankával a balomon és apuval a jobbomon a Hidegkuti stadionban 5:0-ra az MTK a Paks II ellen, hiába védte meg bajnoki címét a Dortmund a Bundesligában, ha a Barcelona győzelmi kényszerben, hazai pályán elbukta az el Clásico-t...

A Real Madrid teljesen megérdemelten gyűjtötte be a 3 pontot - birtokolhattuk a labdát 70-72%-ban, nem dolgoztunk ki több helyzetet és nem voltunk veszélyesebbek mint a Királyiak. Most nem voltak durvák, csak húzták az időt és színészkedtek, de ki ne tette volna? Jobban játszottak, na! Rossz elismerni, nehéz feldolgozni, de oda Pep veretlensége, oda a csapat verhetetlenségi mítosza, oda a bajnoki cím - talán kapunk cserébe extra motivációt a BL-re és a jövő évi bajnokságra!

Eltröpül e szomorú hír mellett, hogy a Tottenham Hotspuűr minden idők legbrutálisabb összeomlását produkálva immáron csak 5. a PL-ben, miután újabb kiesőjelölt csapattól sikerült simán kikapnia. Szörnyű.

Holnap a Juve is rangadót játszik, az kellene mg csak, hogy nyerjen a Roma és előzzön a Milan!

Rossz belegondolni...

Írtam vala korábban, hogy kedvenc amerika futball-csapatom a New England Patriots gárdája. Becsületes ember életében ugye egyszer választ csapatot magának, azután pedig, - történjen bármi - kitart. Én sem teszem másként, de az NFC-ben az überszimpatikus Lions-nál is jobban bírom az Atlanta Falcons gárdáját...

Az elmúlt 2-3 évben nagyon megkedveltem őket, ráadásul jó kis Playoff csapatuk lett, bár gyengébb és sikertelenebb mint a Pats - mégis végtelenül szimpatikus együttes!

Hogy miért? Mert 2007-ben szó nélkül felbontották a kutyaviadalokat szervező, elmebeteg franchise-irányítójuk szerződését, (aki Philadelphiában a sitt után újra szupersztár lett), majd draftoltak egy fiatal srácot, Matt Ryan-t (QB). Mert vannak csodálatos elkapóik: Roddie White (WR) és Tony Gonzáles (TE) future-hall-of-fame játékosok, akikhez idén csatlakozott az újonc Julio Jones (WR). Mert bár a csapat erőssége a passzjáték, Michael Turner (RB) jól nevelt tank módjára dönt föl bárkit, ha fut. Mert a defense is karakteres: a nagy öreg Abraham mellett 2 rutinos (Babineaux és Robinson), valamint 3 fiatal (Lofton, Moore és Weatherspoon) viszi a prímet. Mert az edzőjük, Mike Smith nagyon vagány: tökös játékokat hív, sokszor kockáztat. Jó nézni őket, élvezetes meccseket tolnak.

Apu a rengeteg áradozásom hatására ma kijön és együtt nézzük meg a Wild Card forduló 3. találkozóját, a Falcons - Giants meccset. Szabálymagyarázok is majd, hogy értse is amit lát, mert akkor lehet igazán élvezni! Hátha megszereti az amerikai futballt!

szerk.: a Giants rutinosan, tökéletes formaidőzítéssel agyonverte a Falcons-t. Ryan 1-2 drive-ot leszámítva mintha félve játszott volna, nem is tudták megvédeni, ennek köszönhetően a 3 elkapónak momentumai se nagyon voltak, Turner pedig a szezon egyk legrosszabb meccsén van túl. 2:28 lett a vége, ráadásul az első félidő gyenge játéka miatt apu sem szerette meg a sportágat. Basszus.

Apuval tegnap kimentünk a Hidegkuti Stadionba, hosszú idő után először egy NB2-es meccsre. A Sporoni VSE - bár erős középcsapat a tabella alapján - csak az első félidőben tudott eredményesen bekkelni, a másodikban rúgtunk négyet.

A jegyárak csökkenésén túl nem sok minden változott. A lassan forgó beléptetőkapu, a háromszáz néző, apu a jobbomon, az öblös "hajrá MTK, gyerünk gyerekek!" csatakiáltás, a 30. percben melegíteni induló cserejátékosok, az első gólnál sokkot kapó és kialvó eredményjelző, a hülye bíró, a lelátón átélt gólöröm, mind-mind nagyon hiányzott.

Hogy mi volt más? Már nem csak a két oldalsó karéjt nőtte be a gaz, de a szemközti lelátó is teljesen üres volt, továbbá Garami mester lecserélte a szürke pantallóját és ballonkabátját egy farmer-bőrdzseki kombóra.

Ami pedig a legszokatlanabb volt: az MTK saját keménymagja. 20-30 fiatal ugrált, az első félidőben megállás nélkül énekeltek, szóltak a rigmusok, lengtek a zászlók. A szünetben aztán eltűnt a vezérszurkoló és a gólok ellenére ők is inkább csendes szemlélői lettek a bajnokinak.

Azon morfondíroztam, hogy már 15 éve annak, hogy én is lent ugráltam és szurkoltam Ricsiékkel a Blue Front-ban és hogy a mai fiatalok egy része még nem is élt akkor, amikor mi zendítettünk rá a nótáinkra, sálainkat, zászlóinkat lengetve...

Megöregedtem.

Kedves Hobo!

Te, aki 66 évesen is úgy énekelsz, mint 10, 20 vagy 30 éve, Te, aki a Hetediket a közönség sorai között, a Téged ölelgető, hajadba túró rajongók között szavalod, Te aki természetes, önkéntlen mozdulattal fogod meg Bill kezét, Te. aki nevetsz, bohóckodsz, megríkatsz öreget és fiatalt, elgondolkoztatsz, egy dologban tévedtél:

Ahhoz, hogy Ti nagyok legyetek, nem meghalni volt szükséges, hanem megszületni, alkotni és zenélni.

Köszönjük a 33 évet és ezt a mai koncert formájában testet öltött csodálatos búcsúajándékot!

Ahogy a Johnny B. Good előtt mondtad:

"A banda elmegy, de a zene marad!"

Isten Veletek!

Hogy milyen apa szeretnék lenni? Mint amilyen az enyém.

Szerettem volna Pankát új oviba íratni - az első napján Mónival közösen vihettem a Betlehembe.

Szerettem volna látni Peti első önálló lépéseit - tegnap én vehettem videóra.

Szeretnék velük lenni amennyit csak lehet, mint ahogy apuval együtt járunk meccsre, koncertekre (holnap Hobo!), ahogy általában egymás ellen, de együtt szurkolunk a TV előtt egy-egy olasz, angol vagy spanyol rangadón.

Harry Chapin dala erről szól. A büszke apáról és a fiúról, akik nem voltak annyit együtt, mint szerették volna. Az én édesapám nem követte el ezt a hibát. Én sem szeretném.

A számot az Ugly Kid Joe tette híressé egy korai Bon Jovira hajazó feldolgozással, de eljátszotta Johnny Cash és a Guns n' Roses is, magyarul pedig Zorán.

Nekem ugyan fájt amikor megvásároltam, mintha a fogamat húznák, de ma kárpótolt Apu mosolya. Örült, mint egy tizenéves. Azonnal a nyakába tette.

Minden most érzett fájdalom ellenére tévedsz, apu!

Szabad ennyire szeretni egy állatot! Ettől volt mindkettőtöknek annyira szép az elmúlt 11 év.