King Aranarth

Július 29-én kiszakadt Belőled egy darab és már nem lehet teljes az életed, de nekem akkor is az apukám vagy és nagyon szeretlek. Hogy mennyire vagy fontos?

 Apu, maradj velünk még nagyon sokáig! Szükségünk van Rád!

Aki követ, vagy néha-néha ránéz a blogra, esetleg véletlenül idetéved, tudhatja, hogy szentimentális alkat vagyok. Amikor megkezdődtek a Hidegkuti-stadion bontási munkálatai, én vásároltam 6 széket, hogy később ládát, sörözőszéket, vagy bármit készítsek belőle, ami emlékeztet arra, hogy most augusztusban már 30 éve lesz, hogy először ültem a Hungária körúti stadion lelátóján édesapám és Onas papa között.

Még le kell tisztítani őket, de nem bírom ki addig. Nagyon boldog vagyok, hogy elkészültek. Kettő már ott figyel a teraszunkon, a harmadikat apunak ajándékozom.

Most már mindig velem lesz a stadion, költözzek bárhová is. :-)

MTK - Siófok 1:1 (0:0)

Marha gyengén játszottunk, ráadásul a Siófok lelkesebb is volt. Miután hátrányba kerültnk észbe kaptunk, de csak az egyenlítésre futotta. Kár, még ha így volt igazságos, akkor is.

Jó volt tökmagozni a lelátón, talán mert  apu mellettem szotyizott. :-) Viszont egy vagyont fizettünk. 7 rugó volt kettőnknek a meccsjegy, a "tökmagszotyi", meg 2-2 pohár üdítő.

Nem is értem, hogy mit csodálkoznak az okosok a béka segge alatti nézőszámon!? Az ember legalább 5-6 fantasztikus meccset nézhet meg a tévében minden egyes hétvégén, java részük nem is engedheti meg magának a borsos jegyárakat, ráadásul a magyar bajnokik színvonala szörnyű.

Mégis, nagyon jó kimenni.

Már nem Kékesi Rezső a jobbszélső, már nem Híres Gabi vagy Balog Róka játszik a csapatban, már nem Szeibert vagy Bognár Gyuri irányít, már nem Babosgabit, a Tanár urat, Kenőt vagy a Legnagyobb királyt látom a pályán, de akkor is: az MTK szerelem.

Hiába nyert Pankával a balomon és apuval a jobbomon a Hidegkuti stadionban 5:0-ra az MTK a Paks II ellen, hiába védte meg bajnoki címét a Dortmund a Bundesligában, ha a Barcelona győzelmi kényszerben, hazai pályán elbukta az el Clásico-t...

A Real Madrid teljesen megérdemelten gyűjtötte be a 3 pontot - birtokolhattuk a labdát 70-72%-ban, nem dolgoztunk ki több helyzetet és nem voltunk veszélyesebbek mint a Királyiak. Most nem voltak durvák, csak húzták az időt és színészkedtek, de ki ne tette volna? Jobban játszottak, na! Rossz elismerni, nehéz feldolgozni, de oda Pep veretlensége, oda a csapat verhetetlenségi mítosza, oda a bajnoki cím - talán kapunk cserébe extra motivációt a BL-re és a jövő évi bajnokságra!

Eltröpül e szomorú hír mellett, hogy a Tottenham Hotspuűr minden idők legbrutálisabb összeomlását produkálva immáron csak 5. a PL-ben, miután újabb kiesőjelölt csapattól sikerült simán kikapnia. Szörnyű.

Holnap a Juve is rangadót játszik, az kellene mg csak, hogy nyerjen a Roma és előzzön a Milan!

Rossz belegondolni...

Írtam vala korábban, hogy kedvenc amerika futball-csapatom a New England Patriots gárdája. Becsületes ember életében ugye egyszer választ csapatot magának, azután pedig, - történjen bármi - kitart. Én sem teszem másként, de az NFC-ben az überszimpatikus Lions-nál is jobban bírom az Atlanta Falcons gárdáját...

Az elmúlt 2-3 évben nagyon megkedveltem őket, ráadásul jó kis Playoff csapatuk lett, bár gyengébb és sikertelenebb mint a Pats - mégis végtelenül szimpatikus együttes!

Hogy miért? Mert 2007-ben szó nélkül felbontották a kutyaviadalokat szervező, elmebeteg franchise-irányítójuk szerződését, (aki Philadelphiában a sitt után újra szupersztár lett), majd draftoltak egy fiatal srácot, Matt Ryan-t (QB). Mert vannak csodálatos elkapóik: Roddie White (WR) és Tony Gonzáles (TE) future-hall-of-fame játékosok, akikhez idén csatlakozott az újonc Julio Jones (WR). Mert bár a csapat erőssége a passzjáték, Michael Turner (RB) jól nevelt tank módjára dönt föl bárkit, ha fut. Mert a defense is karakteres: a nagy öreg Abraham mellett 2 rutinos (Babineaux és Robinson), valamint 3 fiatal (Lofton, Moore és Weatherspoon) viszi a prímet. Mert az edzőjük, Mike Smith nagyon vagány: tökös játékokat hív, sokszor kockáztat. Jó nézni őket, élvezetes meccseket tolnak.

Apu a rengeteg áradozásom hatására ma kijön és együtt nézzük meg a Wild Card forduló 3. találkozóját, a Falcons - Giants meccset. Szabálymagyarázok is majd, hogy értse is amit lát, mert akkor lehet igazán élvezni! Hátha megszereti az amerikai futballt!

szerk.: a Giants rutinosan, tökéletes formaidőzítéssel agyonverte a Falcons-t. Ryan 1-2 drive-ot leszámítva mintha félve játszott volna, nem is tudták megvédeni, ennek köszönhetően a 3 elkapónak momentumai se nagyon voltak, Turner pedig a szezon egyk legrosszabb meccsén van túl. 2:28 lett a vége, ráadásul az első félidő gyenge játéka miatt apu sem szerette meg a sportágat. Basszus.

Apuval tegnap kimentünk a Hidegkuti Stadionba, hosszú idő után először egy NB2-es meccsre. A Sporoni VSE - bár erős középcsapat a tabella alapján - csak az első félidőben tudott eredményesen bekkelni, a másodikban rúgtunk négyet.

A jegyárak csökkenésén túl nem sok minden változott. A lassan forgó beléptetőkapu, a háromszáz néző, apu a jobbomon, az öblös "hajrá MTK, gyerünk gyerekek!" csatakiáltás, a 30. percben melegíteni induló cserejátékosok, az első gólnál sokkot kapó és kialvó eredményjelző, a hülye bíró, a lelátón átélt gólöröm, mind-mind nagyon hiányzott.

Hogy mi volt más? Már nem csak a két oldalsó karéjt nőtte be a gaz, de a szemközti lelátó is teljesen üres volt, továbbá Garami mester lecserélte a szürke pantallóját és ballonkabátját egy farmer-bőrdzseki kombóra.

Ami pedig a legszokatlanabb volt: az MTK saját keménymagja. 20-30 fiatal ugrált, az első félidőben megállás nélkül énekeltek, szóltak a rigmusok, lengtek a zászlók. A szünetben aztán eltűnt a vezérszurkoló és a gólok ellenére ők is inkább csendes szemlélői lettek a bajnokinak.

Azon morfondíroztam, hogy már 15 éve annak, hogy én is lent ugráltam és szurkoltam Ricsiékkel a Blue Front-ban és hogy a mai fiatalok egy része még nem is élt akkor, amikor mi zendítettünk rá a nótáinkra, sálainkat, zászlóinkat lengetve...

Megöregedtem.

Kedves Hobo!

Te, aki 66 évesen is úgy énekelsz, mint 10, 20 vagy 30 éve, Te, aki a Hetediket a közönség sorai között, a Téged ölelgető, hajadba túró rajongók között szavalod, Te aki természetes, önkéntlen mozdulattal fogod meg Bill kezét, Te. aki nevetsz, bohóckodsz, megríkatsz öreget és fiatalt, elgondolkoztatsz, egy dologban tévedtél:

Ahhoz, hogy Ti nagyok legyetek, nem meghalni volt szükséges, hanem megszületni, alkotni és zenélni.

Köszönjük a 33 évet és ezt a mai koncert formájában testet öltött csodálatos búcsúajándékot!

Ahogy a Johnny B. Good előtt mondtad:

"A banda elmegy, de a zene marad!"

Isten Veletek!

Hogy milyen apa szeretnék lenni? Mint amilyen az enyém.

Szerettem volna Pankát új oviba íratni - az első napján Mónival közösen vihettem a Betlehembe.

Szerettem volna látni Peti első önálló lépéseit - tegnap én vehettem videóra.

Szeretnék velük lenni amennyit csak lehet, mint ahogy apuval együtt járunk meccsre, koncertekre (holnap Hobo!), ahogy általában egymás ellen, de együtt szurkolunk a TV előtt egy-egy olasz, angol vagy spanyol rangadón.

Harry Chapin dala erről szól. A büszke apáról és a fiúról, akik nem voltak annyit együtt, mint szerették volna. Az én édesapám nem követte el ezt a hibát. Én sem szeretném.

A számot az Ugly Kid Joe tette híressé egy korai Bon Jovira hajazó feldolgozással, de eljátszotta Johnny Cash és a Guns n' Roses is, magyarul pedig Zorán.

Nekem ugyan fájt amikor megvásároltam, mintha a fogamat húznák, de ma kárpótolt Apu mosolya. Örült, mint egy tizenéves. Azonnal a nyakába tette.

Minden most érzett fájdalom ellenére tévedsz, apu!

Szabad ennyire szeretni egy állatot! Ettől volt mindkettőtöknek annyira szép az elmúlt 11 év.