King Aranarth

Ma véget ért egy korszak. Nagyjából így terveztük 2006-ban, amikor összeházasodtunk Mónival, majd beköltöztünk a "Függőcinegébe". Aztán 2007-ben megszületett Panka, majd 2009-ben Petya és ahogy nőttek a gyerekek, úgy nőttük ki mi is az otthonunkat.

És eljött ez a nap is, mert az idő rohan. 2017. decemberében lefoglalóztuk a még csak tervrajzokon létező "Andráshidát", 2018. márciusában pedig megköttetett a szerződés és megkezdődött az építkezés, ami - ha minden rendben halad - év végén fejeződik be.

Április 13-án, pénteken hirdettük meg a lakásunkat. Már 14-én kijöttek ketten megnézni, utána is sokan érdeklődtek, volt aki kétszer is megnézte, de már az első jelentkezővel megállapodtunk, hogy 28-án alá is írjuk az adásvételit. Két hét alatt eladtuk a lakást, amihez számtalan gyönyörű emlék fűződik, de nem is éreztem a súlyát, mert mindig az előttünk álló feladatok és nehézségek kötötték le a figyelmemet. Két gyerekkel különösen kalandos úton szereztünk albérletet, miután a hirdetés feladása előtt leegyeztetett és biztosra mondott lakás mégse lett költözhető.

Másfél hete egy kisebb, belső kétszintes lakásban élünk, de minden áldott nap jöttünk-mentünk-rámoltunk - egészen máig. Ma ugyanis megtörtént az átadás-átvétel. Három hét idegőrlő, veszekedésekkel tarkított, fárasztó pakolás és költözés után ma átadtuk a kulcsokat.

Ma véget ért egy korszak, életem több mint egy negyede. Ami három hétig megfeszített munka volt, az ma este fél nyolc körül torokszorító fájdalommá vált. Dobozok, csomagok és táskák nélkül jöttünk ki a házból, ahová valószínűleg soha nem térünk vissza (leszámítva, hogy a sírás határán való távozásunk után 15 perccel becsöngettünk Panka ottfelejtett telefonjáért - ennyit a drámai hatásról).

Túl szentimentális alkat vagyok ahhoz, hogy örüljek - pedig örülnöm kellene. Minden a tervek szerint halad, minden problémát megoldottunk, és fél évnyi albérlet nem nagy ár Andráshidáért cserébe. De akkor is! 12 éve, a beköltözésünkkor láttam utoljára ilyen üresnek a Függőcinegét, az akkori fiatal énem minden optimizmusával és várakozásával. Akkor a lehetőségeket láttam benne, most az elmúltat.

A boltívek, a piros-fehér-zöld üvegtégla, a WC hülye villanykapcsolója de csodálatos csaptelepe, a mindenhol visszaköszönő színek, a macis bordűr a gyerekszobában, a Janival felépített favacak, a Jani bácsival felhúzott teraszkorlát, a gazos fű, Móni növényei meg a hintaágya, ami alatt én térköveztem és Sir kán sírhelye nem csak tárgyi-, hanem a szívünkben élő és mindig megmaradó - bár idővel biztosan halványuló - emlékek. A közös otthon megszerzésének öröme, Panka és Petya születése és növekedése, az első lépések, a szülinapi bulik és a családi összejövetelek mind-mind a Függőcinegéhez kötődnek. Minden áldott nap ide érkeztem HAZA a munkából, itt csókolt meg Móni és öleltek meg a gyerekek minden reggel és minden délután, ide nyitottunk be "Végre otthon" sóhajtással a nyaralások után. Ezt a lakást próbáltuk otthonná varázsolni és ez a  lakás viselte el az olaszos-zsidós veszekedéseinket is. 12 évig a Függőcinege volt az otthonunk.

Ma véget ért egy korszak és eljöttünk. Eljöttünk, de a szívünkben és az emlékeinkben hoztuk magunkkal mindazt, ami fontos.

Jött néhány bútor, jöttek fotók és apróságok, amiktől otthon lesz egy lakás, itt van velem Sir kán sírköve és a sírján belőle is sarjadt kis tuja, mert az öreg harcos MINDIG velem kell legyen, de ennél sokkal több a velünk maradó emlék.

Nagyon nehéz, pedig tudom, hogy jó úton járunk.

Szerettelek, Függőcinege! Köszönöm szépen!

D.

Miközben a Spurs - bár a KLUB hivatalosan is felvette tagjai közé a Magyarországon már tavaly bejegyzett szurkolói egyesületünket - sokadik reménytelen teljesítményével 0 perccel a vége előtt ismét bukóra áll hazai pályán (ezúttal a félelmetes Stoke az ellenfél) és a Juve edzőmeccsé silányítja a Parma elleni ex-rangadót (5:0 a 65. percben), eszembe jutott, hogy 1,5 - 2 hónapja annyit foglalkozok az NFL-lel, hogy a blog gyakorlatilag szünetel. Most a bye-weekek miatt van annyi szabadidőm, hogy röviden említést tegyek néhány lényeges dologról:

Panka 7 éves lett, iskolás nagylány. Volt hepaj, volt buli, volt torta és ajándékok, most nagyon élvezte, hogy ő a központ.

Asszonka is szülinapos volt, ő előzetesen kapott egy táska-pénztárca kombót, majd meglepetésként egy sétarepülést. A rossz idő miatt nem egy 40 perces szentendrei utat, de egy 15 perces budapesti panorámásat. Én izzadtam, féltem, a gyerekek extázisban örömködtek, tavasszal ismétlés.

Sir kán nagyon leamortizálódott. Hétről-hétre soványabb, lassabb, szinte teljesen megsüketült, de legalább még bújós és nagyon fel tud háborodni, ha valami kedve ellenére történik.

"Nincs demokrácia!" "Internetadót akar bevezetni a viktátor!" Tízezrek az utcán, a Kormány pedig bizonyítja, hogy mi is a demokrácia. A számos érthetetlen, bicskanyitogató intézkedés és nyilatkozat mellett Orbán nem csak meghallja a tüntetők hangját, de vissza is vonja a törvénytervezetből az adónemet.

Szintén tízezren készülnek az utcára Vida Ildikó lemondását követelve. Na ez durva, mert fingjuk sincs arról, hogy miért tüntetnek. Az USA kitiltotta a NAV elnökét az Államokból és korrupcióval vádol - nem konkrétan Vidát, de úgy bele a vakvilágba, a magyar adóhatóságot. Ez tízezer demokráciát féltő hazánkfiának elég. Az USA mondta, meg egy elmeháborodott (időközben véletlenül balos politikussá törzs- és egyedfejlődött) ex-navos összeesküvés-elmélkedte. Hogy a helyzetet Vida (de legfőképpen a kormány) rosszul kezelte, az sajnos nyilvánvaló, de az a hisztéria, ami a tények ismerete nélkül kialakult: iszonyú.

Ákos ismét letett az asztalra egy gyöngyszemet. Igazán.

Írtam a BKK-nak egy hónapja, hogy az egyik buszból, ami mögött tötymörögtünk a dugóban, folyik a nafta. Kaptam választ! Nem csak amolyan általános blablablát, hanem értékelhetőt:

"Társaságunkhoz 2014. október 8-án érkezett elektronikus levelével kapcsolatban tájékoztatjuk, hogy a járatot közlekedtető BKV Zrt. az érintett autóbusz tanksapkáját a szivárgás miatt lecserélte."

Nem kapkodták el, de intézkedtek és vették a fáradtságot visszajelezni. Mindenesetre bíztató.

Bontják A Stadiont. Vérzik a szívem és örülök egyszerre. Közel 30 éve, hogy először leültem a "fedett lelátóra".

A Real agyonverte a Barcelonát a bajnokságban - és megérdemelten. Sokkal erősebb. A BL duplázás is meglesz nekik, mert Luis Enrique nem Pep Guardiola és a mai katalán keret sem az 5 évvel előtti.

Mindjárt rajt Sao Paoloban. Miután a Ferrari idén is döglődik, nagyon szurkoltam Rosbergnek, hogy az apja, az egyik nagy kedvenc Keke után (igaz már nem finn, hanem német színekben) ő is világbajnoki címet szerezzen, de sokakhoz hasonlóan engem is sikerült elüldöznie magától. Hamiltont utálom, de Nico többször volt sportszerűtlenebb, mint gyorsabb az angolnál. Amikor "csak" azért szurkolok valakinek, mert a kedvenc esélytelen, de szurkolni kell, akkor a szimpátia nem eljátszható.

Mónival a 8. házassági évfordulónkat - a hagyományoknak megfelelően "gyerekmentes" - vacsorával ünnepeltük. Móni ajánlotta a Pampas Argentin Steakhouse-t. Végignéztük az egész honlapot, tobzódtunk a fogásokat olvasgatva és egyre jobban vártuk a szombat estét - a biztonsg kedvéért én már a kutakodás legelején asztalt foglaltam.

A kocsit az Örsön hagytuk (a sofőrszolgálat innen egy taxi áráért hazavisz, ha innánk), metróztunk egy kicsit és sétáltunk.

Hangulatos az étterem, udvarias és felkészült a pincér, gyors a kiszolgálás, döbbenetesen jó a konyha, szóval nagyon jól telt az este.

Hogy mit ettünk? 3 darab empanadas volt a meleg előételünk (egy senótos, egy csirkés és egy marhahúsos), utána jött a java:

Móni "Lazacsteak "Pimienta"-t választott, ami nem más, mint citromborssal pácolt roston sült lazacfilé, vajas petrezselymes hordóburgonyával.

Én pedig egy Steak mix-et ettem, mint utólag kiderült "rossz sorrendben", mert mindig a legfinomabbat hagyom a végére. A ház legjobb minőségű húsaiból összeállított (argentin Angus Tenderloin steak, újzélandi báránygerinc - kivételesen "csak" borda" és mangalicaszűz) ételkombinációból megpróbáltam az egzotikum felé haladni, de a mangalica- és különösen a báránysteak is finomabb volt, mint a marha. Ez legyen a legnagyobb bajom! :-) Ja, olyan finom burgonya-krokettet, mint amit itt ajánlottak és készítettek én még sehol nem ettem, a serrano sonkás tejszínes erdei gombamártás pedig a marhához volt tökéletes, csak addigra kevés maradt, mert Móni is rájárt. :-)

Nem szabad elfelejteni, hogy argentin borokat is ittunk: Móni a La Puerta Pincészet (Torrontes) fehérborát, én pedig egy nagyon testes reserva malbecet, az Eral Bravo Pincészettől.

Mivel másodlagos volt, az árakról nem nyilatkozom, elég legyen annyi, hogy nem ez lesz a törzshelyünk, de az az igazság, hogy szenzációs étterem.

Hajnalban Móni elutazott Spanyolországba a diákjaival. A következő 10 nap nem a gyerekekkel lesz nehéz, hanem Nélküle...

Tegnap volt 12 éve, hogy együtt vagyunk Mónival. Nem kevés idő. Szolidan (és gyorsan), de azért ünnepeltünk egyet vacsoráztunk egy kiadósat a Submarine Station Steak House-ben. A hely hangulata a nagy kedvenceméhez, a Tacubához hasonlít, és a konyha is rendben van - ráadásul pillanatok alatt hozták ki a fogásokat.

Nem volt semmi extra, csak végre kikapcsolódtunk - kettesben.

Boldog tizenkettediket, Kicsiem! Szeretlek!

Az eszemben volt, aztán egy maratoni értekezlet miatt kiment a fejemből, hogy megírjam az évforduló alkalmával, múlt csütörtökön. Most pótolom a "hiányosságot", mert szeretek nosztalgiázni és erről azért illik is szót ejteni.

Szeptember 20-án volt 10 éve, hogy a NAV-nál, (akkor még az APEH-nál) dolgozom, de megfelelek a "3 évente nem árt váltani" elvnek is.

2002. szeptember 20-án kezdtem a Szívben, de "pestmegyében" egy azóta is visszasírt, fantasztikus közösségben. Nagyon régen történt (Móni már akkor is mellettem volt).

Két év után főosztályos jogász lettem, majd újabb 3 év elteltével átszerveztek minket régióvá (és Zuglóba költöztem). Ezzel sajnos felborult minden, mert bár kevesebbet kellett utaznom, a fantasztikus, baráti kollektíva szétrobbant, szinte teljes egészében kicserélődött.

A következő, de akkor már nagyon várt változás 2008-ban jött el, amikor kineveztek osztályvezetőnek (és Angyalföldre költöztem).

2 év alatt a szívemhez nőttek a beosztottaim, jól és eredményesen dolgoztunk, így a 2010. évi átszervezéseket és leépítéseket aránylag kis veszteségekkel átvészeltük, vagyis az osztályommal együtt lettem újra "pestmegyés" - és költöztem a Nyugatihoz. A nyugalom csak 2 évig tartott, mert - az okokat magamban tartom, az érintettek úgyis pontosan tudják - újabb átszervezés következett és egyszerűen megszüntették az osztályomat. Minden további nélkül megköszönhették volna az én munkámat is, visszavonhatták volna a vezetői kinevezésemet (ahogy mások esetében meg is tették), vagy felajánlhattak volna egy ügyintézői posztot, de szerencsémre elismerték a munkámat és egy másik főosztályon felkértek vezetőnek.

Kicsit több, mint 3 hónapig - éppen Karácsonytól - kellett magamban tartanom és tagadnom, hogy megszűnünk... Ennyi ideig tartott az alkudozás és a szervezés. Ennyi ideig voltam infarktus közeli állapotban, aggódtam a munkámért, a megélhetésemért, a családomért, voltam hol idegbeteg, hol depressziós. Ennyi ideig volt bizonytalan minden. 3 hónap alatt 10 évet öregedtem.

Most, fél év elteltével ismét minden szépnek tűnik. Az új munkám sokkal nehezebb, bonyolultabb és összetettebb, mint az eddigiek és mint azt elképzeltem, de sokkal érdekesebb és változatosabb is. Remélem, hogy itt is meg fogok felelni az elvárásoknak, de ezen végre nem aggódom, csak teszem a dolgom.

10 é után sem vágyom a magánszférába, 10 év után sem érzem degradálónak, hogy hivatalnok vagyok.

Meglátjuk, hogy mit hoz a következő 10 év...

A nyári kánikulában nagyon jól esik a sör. Most, az Eb ideje alatt 18-20 doboz kis Zipfer Marzen sorakozik a hűtőben és a konyhaszekrényben, tehát nem csak a ventilátorral tudom hűteni magam. Van még 5-6 doboz gyümölcsös sör is Móninak (almás, körtés, citromos, narancsos), meg pár alkoholmentes is, ha kocsival jönne hozzánk valaki.

Úgy tűnik azonban, hogy le fogok szokni róla... Nem azért, mert nagyon hízlal, hanem mert találtam finomabbat. Sokkal finomabbat.

Nemrégen Móni kérésére vettünk egy üveg Strongbow Gold alma cidert, hogy aztán jég hidegen egy pillanat alatt elfogyjon. Ízlett. Kellemes volt és frissített, ráadásul benne van az a természetes és nem tolakodó édesség, ami a sörökből értelemszerűen hiányzik. Össze se lehet hasonlítani a kesernyés hagyományos sörökkel, de még a mesterséges, erőltetetten gyümölcsös sörökkel sem.

Ezek után jött a Somersby Pear. Ha ittatok már finomat!

Sajnos kétszer annyiba kerül mint a sör, de valahogy majd megoldom - nyitok egy gyárat, részvényes leszek, vagy nagy tételben vásárolok, még nem tudom.

Madridban ittam először a La Burbuja que se Ríe-ben, itthon a Strongbow Gold-dal debütáltam, a körtés Somersby pedig nem más, mint "the beginning of a beautiful friendship...."

Ez az út rohadt jól sikerült!

Szombat. Kezdődött azzal, hogy édesanyám és apósom már kettő előtt megérkezett, így előbbi átvehette a gyermekfelügyeletet, utóbbi pedig velünk jött a reptérre, hogy aztán hazavigye a kocsit. Nekem kezem-lábam remegett, így még be se csekkoltunk, de már azt vártam, hogy landoljon a gép Madridban, mert totál szétcsúsztam.

Persze semmmi nem olyan egyszerű, mint az ember képzeli - néha sokkal jobb minden.

Ferihegyen például összefutottunk Panka balett-tanárnőjével, Andi nénivel. Mónit mosolyogva, nagy szeretettel üdvözölte, majd bemutatkozott, nekem pedig leesett az állam: Simkó Andrea. Kezet fogtam a párjával is, egy hatalmas, kedves és mosolygós fickóval, Michael-lel.

Check-in, biztonsági ellenőrzés (volt akiről a cipőt is levetették, nem csak az övet), kézipoggyász méret-ellenőrzés kettesben, majd tolongás a kisbuszon és helykeresés a Wizzair Airbus 320-asán immárom hármasban a hatalmas, kedves és mosolygós fickóval, Michael-lel.

Felszálláskor ugyan majd' összetörtem Móni ujjait, ahogy szorítottam a kezét, de aztán aránylag hamar megnyugodtam, leszámítva azt a néhány pillanatot amikor egy-egy légörvény megbillentette a repülőt. Közben beszélgetésbe elegyedtünk Michael-lel és onnantól kifejezetten jól telt az út! A hatalmas, kedves és mosolygós fickó nem más, mint Michael Krops, az osztrák születésű, de évtizedek óta Magyarországon élő ex-balettművész, jelenleg Európa-szerte elismert és foglalkoztatott top-koreográfus. Magával ragadó, nagyon szimpatikus ember. Vidám és természetes. Mesélt a karrierjéről, a munkájáról, arról, hogy mi az, ami mindenkinek az eszébe jut róla, pedig az csak 3,5 perc volt, elenyésző ahhoz képest, amit összességében letett az asztalra az igazi szakmájában. Beszéltünk színházról, stadionokról, autóalkatrész-kereskedésről, gyereknevelésről, érettségiről, nem csak mi, de az idő is repült, már a Balaton felett volt kedvem fotózni (megkereshetitek Csopakot, oda is utaznk idén!):

(széljegyzet: elnézést a fotók minőségéért, ami még ilyen kis méretben is elmarad a korábban kiposztolt képekétől, de "csak" az új Olympus SZ-10-es ultrazoom kompaktot vittük magunkkal - kicsi és marha kényelmes, a 18x-os zoom magáért beszél, a stabilizátor egészen jól funkcionál nagy telénél is, vagyis a gyenge akksi ellenére is  nagyon jó vétel volt, de a képminősége a technikából eredően nyilvánvalóan nem érhet fel a tükörreflexes gépekével.)

Szóval a repülőút végül nagyon jól sikerült, le sem zuhantunk, a T-1 terminálon pedig felvett minket Joseví és hazaszáguldott velünk. Gyors átöltözés, egy Heineken és irány a La Latina negyed, pontosabban a La burbuja que se Ríe étterem (A nevető buborék). A spanyol életvitel számomra felfoghatatlan. Nem az volt a gond, hogy a 7 személyre és 22:30-ra foglalt asztalunkra 23:10-ig vátunk, mert a rendelés után szinte azonnal kihozták a kaját (2, egyenként 4 fős "menüt" kértünk, amiben kagylótól a sült kolbászig, saját magunknak kövön grillezett hústól a tojásos sonkáig minden volt), hanem a tény, hogy éjfélkor vacsoráztunk! A desszertet jóval 1 óra után tálalták! Hulla fáradtak voltunk, telezabáltuk magunkat, mire jött a hír, hogy akkor most nyomás bulizni. Ja, kösz. Háromig megittunk néhány koktélt és hajnali négykor már ágyban is voltunk. Ennyit a vasárnapi korai kelésről... :-)

Vasárnap. Jó turista módjára alig aludtunk és kilenckor már fel is ébredtünk Mónival, de a házigazdát csak nem kelthetjük fel! Joseví tízkor még melegszendvicset készített nekünk és Paulinának. Eszméletlenül finomra sikerült, de így csak délben vehettük nyakunkba a várost. Először egy hegytetőről fotóztuk a várost, majd a madridi városligetbe, a Parque del Retiro-ban sétáltunk: az, hogy több a látnivaló (Monumento de Alfonso XII, Palacio de Velazquez és Palacio de Cristal) mint az itteniben, az egy dolog, de hogy klasszisokkal gondozattabb, az szomorú, mert arra csak figyelni kellene...

Több, mint egy óra sétálgatás után a Prado,

az Iglesia de San Jerónimo és a Real Académica felé léptünk ki a parkból, majd a híres Neptun szökőkúthoz mentünk. (Itt az Atlético Madrid szurkolói szoktak előszeretettel ünnepelni egy-egy győzelmet.) A téren apró malőrként Móni megbökött egy mozdulatlan pantomimest, aki felháborodva, "Neked nem volt gyerekszobád?!" kiáltással vett elégtételt.

Átgyalogoltunk a Cibeles szökőkúthoz (ennél már a Real Madrid drukkerek szoktak tombolni).

Kezdtünk fáradni és megéhezni, de mit nekünk! Irány a Plaza Mayor! Jelentem: elértük a Főteret, de pár fotó után

bezuhantunk egy Sonkamúzeumnak nevezett étterembe, ami az egyetlen csalódása lett a hétvégének.

A Spanyolországban szokásos napi menüből válogattuk össze magunknak ebédet, és bár az én sárgadinnye sonkával c. előétel mesterművem még rendben volt, a főfogásom, a sültmalac egy kicsit zsíros volt, ráadásul a tálalása kikészített:

Hogy a jó büdös életbe lehet egy hosszában félbecsapott koponyát, apró kis fogakkal a szájában a tányéromra tenni???

Na mindegy, csak kiheverem valahogy, elvégre Móni is kitett magáért. A feketekávéját elegáns mozdulattal, nagy ívben öntötte hófehér nadrágjára, amit természetesen csak nagyjából tudott lemosni a combjáról, még a pincérnő készséges (de kissé kínos) segítsége ellenére is.

Jóllakottan átsétáltunk a Sol-ra (a központi tér), lefotóztam Madrid jelképének a szobrát, ami a templomokban, a házfalakon, a kukásautókon egyaránt szerepel):

Innen aztán SOS hazametrózunk (10 vonal, mind légkondis, érintőképernyős jegyértékesítő automaták és forgókapuk), hogy este Móni egyik legkedvesebb barátjánál vacsorázhassunk - ott persze elhúzódott a gyerekek altatása, ezért ismét 11-kor kezdtünk enni, de ezen már meg sem lepődtünk. Terülj-terülj asztalkám, de kissé visszafogott hangulat: Edu ugyan szokás szerint kedves volt és humoros, de a felesége egy külön tanulmány, minden rossz igaz róla, amit eddig hallottam.

Mivel hétfő a spanyoloknak is munkanap, egyre haza is értünk, így aránylag frissen vághattunk bele az utolsó napunkba Madridba.

Hétfő. A lakásban elbúcsúztunk Josevítől, aki fantasztikus házigazda és volt, a metrómegállónál pedig Paulinától. Elmentünk egy közeli és központi vasútállomásra (Atocha RENFE - konkrét pálmaházzal a közepén), ahol a csomagmegőrzőbe raktuk a bőröndünket (fémdetektor és biztonségi szolgálat, érintőképernyős jegykiadó automata, infrás-bárkódos szekrény), aztán vissza a metróba és nyomás a város nyugati oldala, nem kevés látnivalóval.

A Plaza de la Villa

mellett megreggeliztünk (a Choco y churros) után bementünk az Almudena katedrálisba,

azután pedig végigjártuk a Királyi Palotát.

Bent sajnos nem lehetett fényképezni, de nehéz lesz elfelejteni a barokk és rokokó szobákat, a tróntermet, a hegedű- és billiárdszobát, a fegyvertermeket és a "házipatikát".

Az időnk egyre fogyott, de a listánkon sem szerepelt már sok minden (miután a Prado végigjárását végül nagy nehezen lehúztuk róla).

A Plaza de España szép, a Cervantes emlékmű gyönyörű. Valahogy így kell emléket állítani egy nemzet egyik leghíresebb emberének...

Megnéztük még a Templo de Debod-ot. Az egyiptomi templomot Spanyolországnak ajándékozták (!), ezért szétbontották, elemenként Madridba szállították és ismét felépítették. Sajnos rekonstrukció miatt a nyitvatartás ellenére nem volt látogatható, de érdekes volt látni egy több ezer éves afrikai épületet Európában...

Ebédre csatlakozott hozzánk Sylvia, akinél Móni korábban lakott, majd feltűnt Joseví is. Én finom, Móni felejthető kaját válagatott össze, utána pedig nem maradt más hátra, mint megvásárolni az ajándékokat a szülőknek és a gyerekeknek. Sikeresen abszolváltuk eme gyönyörű feladatot, igazi cél nélkül barangoltunk a város szívében, miközben be-benéztünk egy-egy üzletbe.

Amikor aztán eljött az ideje, hogy felvegyük a csomagjainkat és kimenjünk a reptérre, szomorúan lebattyogtunk a metróba és onnantól kezdve nem is láttuk a felszínt.

Spanyolország gyakorlatilag csődben van, a gazdasági mutatói rosszabbak mint hazánkéi, hatalmas a munkanélküliség, de ott - a magyar helyzettel ellentétben - tisztán látni, hogy mire ment el a pénz: technikailag annyival állnak magasabb szinten, hogy azt el se lehet mondani! A buszok, a metrók, a középületek mind-mind kifogástalan állapotban vannak, az emberek úgy öltözködnek, mintha egy divatmagazinból léptek volna ki, magától értetődő módon ebédelnek étteremben, utaznak taxival (a 80%-uk Skoda Octavia és egyébként sincs pl. sok Seat, inkább német vagy francia autóval járnak, japán autót szinte alig, akkor is csak Toyotát látni - összesen 3 Nissan-nal találkoztunk, az Almerát le is fényképeztem - nem tudom, hogy miért), vásárolnak maguknak "luxus-cikkeket". Semmi, de semmi nem látszk abból, amit a híradásokban látni és hallani, az első szó, ami eszembe jut az a JÓLÉT. Nyugodt, vidám és laza jólét. Persze biztos nekik is megvannak a saját problémáik, de simán el tudnak tőlük vonatkoztatni a szabadidejükben. És mérhetetlenül barátságos mindenki.

De folytatom: a reptér akkora mint fél Budapest, így aztán többet sétáltunk a metrótól a repülőig, mint előtte a városban, ráadásul mindketten majdnem bepisiltünk. Végül minden jól alakult: felvettük a jegyet, megtaláltunk rötyét de nem találtak nálunk bombát, időben beszálltunk és lett helyünk ablak mellett (a nagyon gagyi Wizzair-nél a helyfoglalás érkezési sorrendben történik), Móni szinte azonnal el tudott aludni a gépen, én pedig már nem is féltem. Nagyon csendes hazautunk volt.

Édesapám baseball-sapkában, fülig érő mosollyal fogadott minket éjfél után néhány perccel, gond nélkül fizetett egy vagyont az automatánál és kitalált a parkolóból (bár egy taxit (!) követve felmerült a lehetőség, hogy egy kitaposott gyalogösvényen rövidebb úton távozzunk), otthon pedig anyu könnyebbült meg amikor megérkeztünk.

Gyorsan elmesélték nekünk a lényeget a gyerekekről, mi pedig nekik a legfontosabbakat az utazásról, átadtuk az apróságokat és mentünk is aludni.

Hogy őszinte legyek, fenntartásokkal fogadtam az utazás lehetőségét, de nagyon örülök, hogy elmentünk. Annyira, hogy már azt remélem, máskor is lesz alkalmunk meglátgatni Josevíéket!

Válság ide, válság oda, Móni madridi barátainak meghívására nemsokára felülünk a Wizzair egyik gépére és a spanyol fővárosban hétvégézünk. Hétfőn éjfélkor érkezünk haza, vagyis cirka két napot csatangolunk és válságelemzünk, kétszer pedig asszonkám régi ismerőseivel vacsorázunk. A gyerekekre anyuék vigyáznak, ezúton is köszönet érte.

A gond az, hogy rettegek a repüléstől. Szó szerint a torkomban ugrál a gyomrom, hasogat a fejem és izzad a tenyerem, pedig még a csekkolásig is van kb. három óra... Találják már fel végre a biztonságos teleportálást!

Nyaraltunk. Megint Csopakon, ahol két éve. Most "osztoztunk" ugyan az üdülőn magán, de a különálló lakrészek miatt így sem volt kényelmetlenebb, mint anno. Nishuban ráadásul könnyedén el is fértünk, pedig már két gyerekünk van, plusz babakocsi, ülőke, 4 sporttáska, 1 oldaltáska és 3 hátizsák, 2 kis zsák a játékoknak meg a strandcuccoknak, valamint 1 láda a törölközőknek.

Csütörtökön 9:45-kor még esőben indultunk, de ahogy a sztrádán nyugat felé haladtunk, egyre tisztább lett az ég és melegebb az idő. Fehérvár után ugyan nagyon csúnyán pórul egy X5-ös, de szerencsénkre a daru, a tűzoltók, a rendőrök és a mentők gyorsan takarítottak és alig 20 perces ácsorgás után továbbmehettünk.

Verőfényes napsütésben és 30°C-ban érkeztünk meg Csopakra, ahol egy kiadós ebéd után rohantunk is a strandra. Panka és Peti éppenhogy megcsobbant a "kacsaúsztatóban", már meg is jött a felhőszakadás és jégeső, úgyhogy átmentünk Füredre bevásárolni.

Pénteken a kertben, szombaton pedig Lovason, a múltidéző, '48-as szabadságharcot felelevenítő lovasnapokon töltöttük a délelőttöt, délutánonként meg a strandoltunk (pénteken Janival), de a vízbe csak egyszer engedtük be a gyerekeket. Vasárnap hajóval Tihanyba (itt szintén meglátogatott minket Jani), hétfőn pedig a veszprémi állatkertbe kirándultunk. Levezetésként belefért Jásdi István meglátogatása, aki a verandáján szánt rám néhány percet. Beszélgettünk egy kicsit, majd dedikálta a Szerenád a szőlőben c. könyvét. Maradandó élmény.

Kedden már egész nap strandoltunk, délután ráadásul (nem is olyan) régi kollégámmal B. Gágorral és családjával. Szerdán komppal átmentünk a déli partra, ahol Földváron töltöttünk 2 teljes napot, egészen pontosan strandoltunk és barnultunk - így az igazi "nyár sem maradt el" a nyaralásban.

Hazafelé Nishu ismét elemében lehetett - nagyon jól megy a kocsi! Folyamatos klíma mellett 7,3 literre jött ki az átlagfogyasztás (320 km városban, 250 km telepakolva az M7-esen 140-150-es, valamint 100 km üresen az öres országutakon 90-es, 100-as tempónál).

Ami a legjobb volt, hogy feltöltődtünk és hogy a gyerekek szerintem nagyon élvezték ezt az egy hetet, még ha a Balatonnal nem is kötöttek olyan szoros barátságot, mint azt reméltük, és ahogy azt Panka tavalyi vízimádata alapján vártuk...

Összefoglalok magamnak, mert régóta nem írtam semmit:

Szóval ami sok, az sok... Stumpf István után Balsai István is alkotmánybíró lesz. Van elég kiváló jogász (akár a jobboldali holdudvarban) ahhoz, hogy ne kelljen ilyen nyíltan, ilyen bicskanyitogató módon kielégíteni a haverokat, posztokkal tömni az "arra érdemes" harcostársakat.

Jó viszont, hogy a magánnyugdíjpénztárak visszaállamosításából befolyó (visszakapott) pénzből csökkentik az egekbe szökött államadósságot. Abból a "magánnyugdíjpénztári vagyonból", ami oda se kellett volna, hogy kerüljön! A szomszédom ugyanúgy van bejeletve mint én, csak nem MNYP-tag. Ugyanannyi nyugdíjjárulékot fizetett mint én, csak egy fillér megtakarítása sem lett belőle, míg nekem összegyűlt 2,5 milla. Most egy kis matek: március 20. körül leadtam a papírt, hogy hova utalják a (meglepetésemre igen nagy összegű) reálhozamomat. Megörültem, de tudtam, hogy május 31-ig még részvényekben tartják a pénzemet, tehát változhat az összeg. Otthon azért leellenőriztem a Pénztár reálhozam-kalkulátorán. Egy hétre rá már nem találtam semmilyen adatot. Egészen tegnapig senki nem mondta meg nekem se szóban, se írásban, se a neten, hogy mennyit fogok kapni. Most megmondták. Kiderült, hogy a hírekkel ellentétben az elmúlt 3 hónapban is volt egy újabb gazdasági válság, mert a reálhozamom 36%-kal csökkent. 36%. Ennyit sikerült valahogy ellopnia az Aegonnak.

Bosszúból ma vettem egy akciós mobiltelefont, hogy a franc essen bele!

Panka és Peti egyre helyesebb. Jókat játszanak és hatalmasakat nevetnek együtt, nagyon várom Csopakot. Elvileg egy hét múlva indulunk, de több családi/egészségügyi probléma miatt azért van egy kis bizonytalanság. Fürdőruhát és fürdőnadrágot azért vásároltunk.

Most ennyi jut eszembe, pedig volt több is.

Ja, egy vers:

Sírsz

Gyertya csonkja ég csak
Lángja kékben játszik
Jégcsap olvad halkan,
Kezed vízben ázik.

Hideg, mint a hajnal
Letörlöd hát némán,
Nehéz könnycsepp szalad
Kisírt szemed sarkán.

nuatha

Még csak közeleg a gyerekek névnapja, de az ajándékaikat már átadtuk, hiszen ilyen szép időben vétek lenne nem használni őket. Peti egy igazi 3 kerekű "motort" kapott, amit - bár pont a mérete - még nem tud rendeltetésszeűen használni, mindenesetre lelkes. Az az öröm viszont, ami Pankát elönti amikor csak szóba kerül, vagy meglátja Lilit, a világoszöld-fehér, virágos kosaras, pótkerekes biciklijét, leírhatatlan. 2 napja alig lehet leszedni róla, vele alszik.

Nishunak nincs névnapja, de már kapott új akkumulátort (kezelésmentes Varta Freedom) és nyári gumiszettet (Continental ContiEcoContact 3), üléshuzatot és ülésvédőt, csomagtértálcát, illatosítót és ápolószereket (le is mostam, most megint ragyog), beszereltük a saját Panasonic CD-s rádiónkat (beállítottam, nagyon brutálisan szól a 6 gyári Clarion hangszóró).

Azt hiszem, szép hónap elé nézünk, főleg ha végre hivatalosan is megkapom az értesítést, hogy mehetünk Csopakra nyaralni, ahol 2 éve csodálatos egy hetet töltöttünk.

Nem tudunk lepattanni a témáról, örülünk, mint majom a farkának. Mivel tegnap egy kicsit kuszára sikerült az este, csak ma koccintottunk Nishura. Egy palack 5 puttonyos aszúval köszöntöttük a jégkék gyönyörűséget. Kívántunk neki - és ezzel magunknak - minden szépet és jót, beszélgettünk másfél órát az édes fehér mellett. Nagyon boldogok vagyunk.

Az Europark melletti pirosnál állunk a kocsival, előttünk egy rövidnadrágos biciklis. Egyszerre jut eszünkbe Tamás barátom, aki nagy bringás. Tervező-mérnök, sporthíradós,  riporter, főszerkesztő, újságíró, fotós, tesztelő, stb., de minden munkája, munkahelye (és szórakozása) kerékpárral kapcsolatos.

Móni megjegyzi: Nézzed, szerintem izmosabb, mint Tamás. Dehogyis! - felelem nyomban. Sehol nincs a Takácshoz!

A lámpa zöldre vált, megelőzzük a kiállva induló bicajost, és egyszerre röhögünk fel: Takács az, meg is ismer minket. A következő pirosnál mellénk is áll, nevetve üdvözöljük, épp csak elmondjuk, hogy milyen "jól" felismertük... Ő is nevet, majd indulunk tovább.

24 évesen találkoztam Vele, aki a legtöbbet adta nekem. Nem csak a szeretetét és türelmét, a hitet a jövőnkben és a boldogságot, hanem Pankát és Petit. Az ő mosolyukat, bizalmukat, szeretetüket. Mónival lehettem férj és családapa. Mónival nyert értelmet, aztán Pankával és Petivel teljesedett ki az életem. Hármójuk nélkül válna semmivé… Édesanyám kényeztetett, aggódott, noszogatott, most is mindenben segít. Apu egyszerűen a legjobb barátom. Hugival kifogástalan a viszonyom, nagyszüleimről csak szép emlékeket őrzök. Sir kán macskám egy hete múlt 14 éves. A tenyeremben elfért amikor árván befogadtuk, ma – közel 6 kilósan – ugyanolyan öntörvényű egyéniség, mint akkor. Öregesen hangzik, de nagyon szeretem, amikor az ölemben dorombol. Szinte látom Sacit és Macskuszt, Zizit, Adát és Dorinát is.

Sok mindent megkaptam. Örülhetnék, de egy kicsit szomorú vagyok, mert elmerengek az idő múlásán. Emlékezni nem mindig jó. Hogy a felénél, vagy harmadánál járok annak, ami megadatik, nem tudhatom. Ma lettem 33.

A 4. házassági évfordulónkat egy hajón ünnepeltük, Bock borvacsorával. Nem rossz rosét, hárslevelűt, portuguesert, caberenet savignont és royal cuvéet kortyolgatni, valamint válogatott fogásokat kóstolgatni a Dunán, hol a kivilágított Parlament, hol a Lánchíd, a MüPa, hol pedig a vár magasságában.

A Vida-féle borvacsora ugyan továbbra is etalon, de ez az este nagyon szépre sikerült. Jó volt végre kettesben.

Boldog negyediket, Kicsiem!

ui: köszönöm anyu és apu, hogy vigyáztatok a gyerekekre!

Kiléptem a 36°C meleg irodámból, lelépcsőztem a harmadikról, majd kilmentem a 35°C hőségbe. Mire a 3-as metróhoz értem, már folyt rólam a víz. A metró kigyulladt és füstölni kezdett. A metrópótlóra hiába vártunk, a párhuzamos vonalon közlekedő buszra nem fértünk fel. Lesétáltunk még egy megállót, ahol bevártuk a villamost. Felpréseltük magunkat, de a kereszteződésben álló tűzoltók miatt a szerelvény nem indult el. Vártunk. Mire elindult, már mindenki izzadt mint a ló. Amikor leszálltunk a 2-es metrónál, már ömlött az eső. Az 500 méter séta alatt ronggyá áztunk. Az Örsön várt Móni. Azóta jó a napom. A Tescoban ráadásul vettünk egy csomó sört.

Már reggel paráztam, szívesen elodáztam volna az egészet, ameddig mondjuk ki nem növöm a tériszonyomat, de mivel erre már vajmi kicsi az esély, beadtam a derekamat. Átkocsikáztunk hát a városon és én életemben először felültem erre a lélekvesztő szörnyűségre... Eleinte azt gondoltam, hogy egyben utoljára, mert a tériszonyom már felfelé is hatalmas izzadságcseppeket varázsolt a homlokomra, ráadásul végig azt néztem, hogy hova fog zuhanni az ölemben ülő Panka, ha kicsúszik a kezemből. Szép volt az erdő felett utazni, csak féltem mint állat. Panka nyugtatgatott... Amikor elkezdtem félkézzel fényképezni, kiderült, hogy nincs memóriakártya a gépben (mert reggel egy csomó  fotót bemásoltam róla Petiről és idegességemben elfelejtettem visszarakni). Örültem nagyon, de senkit nem tudtam leszidni, mert én voltam a balfaszfék.

Fent Panka szórakozott egy kicsit a játszótéren, majd visszaindultunk. Naná, hogy ezzel a förmedvénnyel. A látvány csodálatos, ezt elismerem, de Panka bal lábát becsípte a lehajtható fémöv vagy mi a roncs, amikor Móni - Petivel a mellén - lecsukta. Félig fel kellett emelni menet közben, hogy kihúzhassuk. Szegényke sírt, én meg fostam, hogy most aztán lezuhanunk. Ahogy elhelyezkedtünk, a Hercegnő megnyugodott és engem is megnyugtatott.

Ősszel nagyobb rutinnal és eggyel több memóriakártyával megyünk libegőzni. Alig várom!

Említettem a Petiről készült képeket. A fiam ma reggel alvás helyett minden mást csinált, de legfőképpen csak komolyan nézett, majd sikoltott egy nagyot.

A kiáltások után nagyon elégedett volt magával:

Holnap meg irány Bánk! Szabadságon leszek, és elhatároztam, hogy nem fogom idegesíteni magamat az átszervezésekkel és az ebből fakadó bizonytalansággal, mert úgyse tud senki semmit. Anyuék ránkhagyják egy hétre a nyaralójukat, ott fogunk kikapcsolódni(?) - apu már ma lefuvarozta a fél lakásunkat. Ha minden igaz, akkor Katica is csatlakozik hozzánk néhány napra.

Gratulálok az összes fasznak, aki leépítette a bölcsődei és óvodai ellátási rendszert!

Gratulálok azoknak a faszoknak, akik miatt a fejlett, gyermektársaságra vágyó kislányomat nem adhatjuk bölcsibe, mert "Móni úgyis otthon van Petivel". Pedig már kiírták a faliújságra és az internetes weblapra, hogy felvették, és domino lesz a jele.

Gratulálok azoknak a faszoknak, akik miatt oviba se mehet, mert ott "nincs hely" és egyébként is! "Móni úgyis otthon van Petivel"!

Gratulálok azoknak a faszoknak, akik miatt "választhatunk magánbölcsődét, vagy magánóvodát..."

Igen, gratulálok Nektek, ti utolsó szar FASZOK! Hogy dögöljetek meg mindannyian! Tisztes fizetést és biztos munkahelyet is adtok a magánbölcsődéhez, magánóvodához?

Dögöljön meg minden tisztes polgári család, aki mer második gyereket vállalni, igaz?! Éljenek a büdös plázacicák, hogy illegethessék a seggüket shoppingolás közben, mert a dajkák az ő gyerekeikre vigyáznak!

Gratulálok a rendszer leépítőinek, akik elérték, hogy egy korához képest kifejezetten inteligens kislány ne kerülhessen társaságba, kizárólag ha a szülei elég vastagok ahhoz, hogy azt megfizethessék!

És basszátok is meg!

Mint anno a Sharp Aquos DH66E, a JVC Everio HM200-as videokamera is rédi szerelem. Fél éve minden 0%-os thm akció idején elcsábultunk, de hol Móni, hol én visszakoztam. Ahogy azonban egyre nagyobb Panka és Peti, egyre több videót készítettünk telefonnal, ami sajnos nem az igazi.

Hétfőn ezért megvettük a japánok szerint arany, igazából pezsgőszínű Vazult. Egészen könnyű, tenyérbe simuló, könnyen kezelhető FullHD kamera. Folyamatosan konvertálom és töltöm fel a 40-50mp-es AVCHD próbafelvételeket a gépre,  pedig tönkrement az optikai meghajtó és csak netes ingyenes programot tudok használni a gyári helyett. Kezdem kitapasztalni. Ma este a bográcsozáskor élesben is kipróbáljuk! Megyünk, apu!

Panka korán kelt délután, ezért estére nagyon elfáradt. Fürdés előtt csapkodni és dobálózni kezdett. Hiába szóltunk rá egyre erélyesebben, nem hagyta abba, egyre csak rosszalkodott.

Amikor Móni végleg megunta a dolgot, egy óvatos fejbekólintást (van olyan, hogy fejbesimítás?) követően ráripakodott Pankára, hogy most aztán elég volt, menj be a szobádba, 2 percig nem jöhetsz ki! Büntetésben vagy!

Kicsit megijedtem, mert tudom, hogy nem zártuk volna be szegényt, de kislányom szó nélkül megfordult, bement a szobájába és magára csukta az ajtót. A síri csendet kb. 5 másodperc múlva törte meg éktelen sírása.

Mónival egymásra néztünk és egyszerre nem tudtunk mit csinálni! Félig elérzékenyülve, félig nevetve vártunk egy kicsit és kihívtuk. Törölgette oroszlánkönnyeit és nagyon hálás volt, amiért véget ért a száműzetés.

Nagyon szeretem.

#1 Vasárnap este kicsit talán sietősen, de letérdeltem, szeretetteljesen, mégis igen határozott mozdulattal átkaroltam a ... rötyét és kiadtam amit ki kellett. Panka kedvesen simogatta a hátamat. "Nem baj, apa, én is 'ánytam tegnap. Egyszerre elrontottuk a gyomrunkat, nem baj. Majd meggyógyulsz!" Ezután még kedvesebben megkérdezte, hogy "Miért nem a földre 'ánysz, anya majd feltakarítja!" Azért elmagyaráztam neki...

#2 Ma este Panka - mikor máskor - vacsora közben csípőre tett kézzel kifejtette, hogy ő bizony már nagylány, ezért akkor kakil és pukizik, amikor akar. Most például kakilni fog. Leszállt a székről és szó szerint nekiállt. Mónival egyszerre mondtuk neki, hogy ha nagylány, akkor ezt már a WC-be csinálja! Volt rá válasza. "Áááá, én még kislány vagyok."

A címkefelhőben nincs ott Móni. Most tűnt fel. Igazán akkor ébred rá az ember, hogy mennyire szeret valakit, hogy az mennyire hozzánőtt és hogy összetartoznak, ha a hiányával kell szembesülnie. Szerencsémre mindig számíthatok rá és csak itt, a blog címkefelhőjében nem volt velem. Mostanáig.

Nekem ízlett. Móninak is ízlett. Veszek még egy palackkal.