Ez az út rohadt jól sikerült!
Szombat. Kezdődött azzal, hogy édesanyám és apósom már kettő előtt megérkezett, így előbbi átvehette a gyermekfelügyeletet, utóbbi pedig velünk jött a reptérre, hogy aztán hazavigye a kocsit. Nekem kezem-lábam remegett, így még be se csekkoltunk, de már azt vártam, hogy landoljon a gép Madridban, mert totál szétcsúsztam.
Persze semmmi nem olyan egyszerű, mint az ember képzeli - néha sokkal jobb minden.
Ferihegyen például összefutottunk Panka balett-tanárnőjével, Andi nénivel. Mónit mosolyogva, nagy szeretettel üdvözölte, majd bemutatkozott, nekem pedig leesett az állam: Simkó Andrea. Kezet fogtam a párjával is, egy hatalmas, kedves és mosolygós fickóval, Michael-lel.
Check-in, biztonsági ellenőrzés (volt akiről a cipőt is levetették, nem csak az övet), kézipoggyász méret-ellenőrzés kettesben, majd tolongás a kisbuszon és helykeresés a Wizzair Airbus 320-asán immárom hármasban a hatalmas, kedves és mosolygós fickóval, Michael-lel.
Felszálláskor ugyan majd' összetörtem Móni ujjait, ahogy szorítottam a kezét, de aztán aránylag hamar megnyugodtam, leszámítva azt a néhány pillanatot amikor egy-egy légörvény megbillentette a repülőt. Közben beszélgetésbe elegyedtünk Michael-lel és onnantól kifejezetten jól telt az út! A hatalmas, kedves és mosolygós fickó nem más, mint Michael Krops, az osztrák születésű, de évtizedek óta Magyarországon élő ex-balettművész, jelenleg Európa-szerte elismert és foglalkoztatott top-koreográfus. Magával ragadó, nagyon szimpatikus ember. Vidám és természetes. Mesélt a karrierjéről, a munkájáról, arról, hogy mi az, ami mindenkinek az eszébe jut róla, pedig az csak 3,5 perc volt, elenyésző ahhoz képest, amit összességében letett az asztalra az igazi szakmájában. Beszéltünk színházról, stadionokról, autóalkatrész-kereskedésről, gyereknevelésről, érettségiről, nem csak mi, de az idő is repült, már a Balaton felett volt kedvem fotózni (megkereshetitek Csopakot, oda is utaznk idén!):
(széljegyzet: elnézést a fotók minőségéért, ami még ilyen kis méretben is elmarad a korábban kiposztolt képekétől, de "csak" az új Olympus SZ-10-es ultrazoom kompaktot vittük magunkkal - kicsi és marha kényelmes, a 18x-os zoom magáért beszél, a stabilizátor egészen jól funkcionál nagy telénél is, vagyis a gyenge akksi ellenére is nagyon jó vétel volt, de a képminősége a technikából eredően nyilvánvalóan nem érhet fel a tükörreflexes gépekével.)
Szóval a repülőút végül nagyon jól sikerült, le sem zuhantunk, a T-1 terminálon pedig felvett minket Joseví és hazaszáguldott velünk. Gyors átöltözés, egy Heineken és irány a La Latina negyed, pontosabban a La burbuja que se Ríe étterem (A nevető buborék). A spanyol életvitel számomra felfoghatatlan. Nem az volt a gond, hogy a 7 személyre és 22:30-ra foglalt asztalunkra 23:10-ig vátunk, mert a rendelés után szinte azonnal kihozták a kaját (2, egyenként 4 fős "menüt" kértünk, amiben kagylótól a sült kolbászig, saját magunknak kövön grillezett hústól a tojásos sonkáig minden volt), hanem a tény, hogy éjfélkor vacsoráztunk! A desszertet jóval 1 óra után tálalták! Hulla fáradtak voltunk, telezabáltuk magunkat, mire jött a hír, hogy akkor most nyomás bulizni. Ja, kösz. Háromig megittunk néhány koktélt és hajnali négykor már ágyban is voltunk. Ennyit a vasárnapi korai kelésről... :-)
Vasárnap. Jó turista módjára alig aludtunk és kilenckor már fel is ébredtünk Mónival, de a házigazdát csak nem kelthetjük fel! Joseví tízkor még melegszendvicset készített nekünk és Paulinának. Eszméletlenül finomra sikerült, de így csak délben vehettük nyakunkba a várost. Először egy hegytetőről fotóztuk a várost, majd a madridi városligetbe, a Parque del Retiro-ban sétáltunk: az, hogy több a látnivaló (Monumento de Alfonso XII, Palacio de Velazquez és Palacio de Cristal) mint az itteniben, az egy dolog, de hogy klasszisokkal gondozattabb, az szomorú, mert arra csak figyelni kellene...
Több, mint egy óra sétálgatás után a Prado,
az Iglesia de San Jerónimo és a Real Académica felé léptünk ki a parkból, majd a híres Neptun szökőkúthoz mentünk. (Itt az Atlético Madrid szurkolói szoktak előszeretettel ünnepelni egy-egy győzelmet.) A téren apró malőrként Móni megbökött egy mozdulatlan pantomimest, aki felháborodva, "Neked nem volt gyerekszobád?!" kiáltással vett elégtételt.
Átgyalogoltunk a Cibeles szökőkúthoz (ennél már a Real Madrid drukkerek szoktak tombolni).
Kezdtünk fáradni és megéhezni, de mit nekünk! Irány a Plaza Mayor! Jelentem: elértük a Főteret, de pár fotó után
bezuhantunk egy Sonkamúzeumnak nevezett étterembe, ami az egyetlen csalódása lett a hétvégének.
A Spanyolországban szokásos napi menüből válogattuk össze magunknak ebédet, és bár az én sárgadinnye sonkával c. előétel mesterművem még rendben volt, a főfogásom, a sültmalac egy kicsit zsíros volt, ráadásul a tálalása kikészített:
Hogy a jó büdös életbe lehet egy hosszában félbecsapott koponyát, apró kis fogakkal a szájában a tányéromra tenni???
Na mindegy, csak kiheverem valahogy, elvégre Móni is kitett magáért. A feketekávéját elegáns mozdulattal, nagy ívben öntötte hófehér nadrágjára, amit természetesen csak nagyjából tudott lemosni a combjáról, még a pincérnő készséges (de kissé kínos) segítsége ellenére is.
Jóllakottan átsétáltunk a Sol-ra (a központi tér), lefotóztam Madrid jelképének a szobrát, ami a templomokban, a házfalakon, a kukásautókon egyaránt szerepel):
Innen aztán SOS hazametrózunk (10 vonal, mind légkondis, érintőképernyős jegyértékesítő automaták és forgókapuk), hogy este Móni egyik legkedvesebb barátjánál vacsorázhassunk - ott persze elhúzódott a gyerekek altatása, ezért ismét 11-kor kezdtünk enni, de ezen már meg sem lepődtünk. Terülj-terülj asztalkám, de kissé visszafogott hangulat: Edu ugyan szokás szerint kedves volt és humoros, de a felesége egy külön tanulmány, minden rossz igaz róla, amit eddig hallottam.
Mivel hétfő a spanyoloknak is munkanap, egyre haza is értünk, így aránylag frissen vághattunk bele az utolsó napunkba Madridba.
Hétfő. A lakásban elbúcsúztunk Josevítől, aki fantasztikus házigazda és volt, a metrómegállónál pedig Paulinától. Elmentünk egy közeli és központi vasútállomásra (Atocha RENFE - konkrét pálmaházzal a közepén), ahol a csomagmegőrzőbe raktuk a bőröndünket (fémdetektor és biztonségi szolgálat, érintőképernyős jegykiadó automata, infrás-bárkódos szekrény), aztán vissza a metróba és nyomás a város nyugati oldala, nem kevés látnivalóval.
A Plaza de la Villa
mellett megreggeliztünk (a Choco y churros) után bementünk az Almudena katedrálisba,
azután pedig végigjártuk a Királyi Palotát.
Bent sajnos nem lehetett fényképezni, de nehéz lesz elfelejteni a barokk és rokokó szobákat, a tróntermet, a hegedű- és billiárdszobát, a fegyvertermeket és a "házipatikát".
Az időnk egyre fogyott, de a listánkon sem szerepelt már sok minden (miután a Prado végigjárását végül nagy nehezen lehúztuk róla).
A Plaza de España szép, a Cervantes emlékmű gyönyörű. Valahogy így kell emléket állítani egy nemzet egyik leghíresebb emberének...
Megnéztük még a Templo de Debod-ot. Az egyiptomi templomot Spanyolországnak ajándékozták (!), ezért szétbontották, elemenként Madridba szállították és ismét felépítették. Sajnos rekonstrukció miatt a nyitvatartás ellenére nem volt látogatható, de érdekes volt látni egy több ezer éves afrikai épületet Európában...
Ebédre csatlakozott hozzánk Sylvia, akinél Móni korábban lakott, majd feltűnt Joseví is. Én finom, Móni felejthető kaját válagatott össze, utána pedig nem maradt más hátra, mint megvásárolni az ajándékokat a szülőknek és a gyerekeknek. Sikeresen abszolváltuk eme gyönyörű feladatot, igazi cél nélkül barangoltunk a város szívében, miközben be-benéztünk egy-egy üzletbe.
Amikor aztán eljött az ideje, hogy felvegyük a csomagjainkat és kimenjünk a reptérre, szomorúan lebattyogtunk a metróba és onnantól kezdve nem is láttuk a felszínt.
Spanyolország gyakorlatilag csődben van, a gazdasági mutatói rosszabbak mint hazánkéi, hatalmas a munkanélküliség, de ott - a magyar helyzettel ellentétben - tisztán látni, hogy mire ment el a pénz: technikailag annyival állnak magasabb szinten, hogy azt el se lehet mondani! A buszok, a metrók, a középületek mind-mind kifogástalan állapotban vannak, az emberek úgy öltözködnek, mintha egy divatmagazinból léptek volna ki, magától értetődő módon ebédelnek étteremben, utaznak taxival (a 80%-uk Skoda Octavia és egyébként sincs pl. sok Seat, inkább német vagy francia autóval járnak, japán autót szinte alig, akkor is csak Toyotát látni - összesen 3 Nissan-nal találkoztunk, az Almerát le is fényképeztem - nem tudom, hogy miért), vásárolnak maguknak "luxus-cikkeket". Semmi, de semmi nem látszk abból, amit a híradásokban látni és hallani, az első szó, ami eszembe jut az a JÓLÉT. Nyugodt, vidám és laza jólét. Persze biztos nekik is megvannak a saját problémáik, de simán el tudnak tőlük vonatkoztatni a szabadidejükben. És mérhetetlenül barátságos mindenki.
De folytatom: a reptér akkora mint fél Budapest, így aztán többet sétáltunk a metrótól a repülőig, mint előtte a városban, ráadásul mindketten majdnem bepisiltünk. Végül minden jól alakult: felvettük a jegyet, megtaláltunk rötyét de nem találtak nálunk bombát, időben beszálltunk és lett helyünk ablak mellett (a nagyon gagyi Wizzair-nél a helyfoglalás érkezési sorrendben történik), Móni szinte azonnal el tudott aludni a gépen, én pedig már nem is féltem. Nagyon csendes hazautunk volt.
Édesapám baseball-sapkában, fülig érő mosollyal fogadott minket éjfél után néhány perccel, gond nélkül fizetett egy vagyont az automatánál és kitalált a parkolóból (bár egy taxit (!) követve felmerült a lehetőség, hogy egy kitaposott gyalogösvényen rövidebb úton távozzunk), otthon pedig anyu könnyebbült meg amikor megérkeztünk.
Gyorsan elmesélték nekünk a lényeget a gyerekekről, mi pedig nekik a legfontosabbakat az utazásról, átadtuk az apróságokat és mentünk is aludni.
Hogy őszinte legyek, fenntartásokkal fogadtam az utazás lehetőségét, de nagyon örülök, hogy elmentünk. Annyira, hogy már azt remélem, máskor is lesz alkalmunk meglátgatni Josevíéket!
Ti mondtátok