Nem gondoltam volna, hogy az Olimpia közben egy hagyományos magyar sikersportágról a mélységes csalódás hangján fogok szólni, csakhogy a magyar vívócsapat nemhogy messze a várakozások alatt, de az elvártnál is sokkal rosszabbul szerepelt.
Férfi párbajtőr csapatunk (Boczkó egyéniben kiszenvedett negyedik helye ellenére) dekoncentráltan az 5. helyen végzett - a regnáló világbajnokkal és az aktuális Európa-bajnokkal a csapatban. Szörnyű. A női tőr csapat legalább a négy közé bejutott, de ott (hiába Mohamed Aida feltámadása az utolsó előtti asszóban,) kétszer kikapott. A férfi kardcsapat világbajnoki-címvédőként zárt a 7. helyen - egyedül Egyiptomot győzték le.
Párbajtőr egyéniben Kulcsár Krisztián az első, Imre Géza a második körben búcsúzott, kardban Nemcsik Zsolt a 18. lett! Összességében csak 1900-ban szerepelt gyengébben a vívóválogatott Olimpián...
Leszerepeltünk tehát. Indokok? Az első csokor elkeserítő: bezárnak a vívótermek, a magyar edzők a megélhetésük biztosítása érdekében külföldön dolgoznak, késik a felkészülésre szánt pénz. A második csokor érthetetlen: mindenki azt mondja ugyanis, hogy nem érti mi a baj, ő felkészült becsülettel! Elárulok egy titkot: az ellenfelek is. Ők is az Olimpián indulnak, de nem nyomasztja őket a teher - vagy elviselik azt. A mi versenyzőink java (és itt már nem csak a vívókról beszélek) ezen az Olimpián erre képtelen. Míg más képes koncentrálni, hinni a győzelemben, bátor és agresszív, addig a magyarok ijedtnek tűnnek, de legalábbis bizonytalannak. Ez azért érthetetlen, mert a világ- és Európa bajnokságokon ilyen problémánk nincs.
A fenti kesergés után tisztelet Mincza-Nébald Ildikónak, aki bronzérmével óriási sikert ért el és megmentette a válogatottat attól a szégyentől, hogy nem áll magyar vívó a dobogón.
Ti mondtátok