... pont kétszer ennyit kellett volna zenélniük.
A Hallowed be thy name nélkül is fergeteges metal-koncertet adott a 6 nagypapa. Konkrétan egy kitörő vulkán energiája szabadult fel a Sportarénában tegnap este.
Irdatlan hangerővel robbant az agyunkba az Iron Maiden, hogy az ülőhelyeken is állva tomboljon a jónép, hogy csápoljon, headbangeljen, üvöltsön mindenki, aki volt olyan szerencsés mint én és láthatta, hallhatta a Legnagyobbakat.
Szédületes volt.
Hat régi cimborával melegítettünk egy kocsmában néhány sörrel, utána másik hét ismerőssel egy másikban. Brúnó egy kicsit lepisilt (nyugalom, Brúnó Saul kisfia és még nincs másfél éves). Mit nekem egy apró közjáték!? A csarnokban az Anthrax-ról konkrétan lemaradtunk, a Moonchild nyitóra már sörrel a kezünkben rohantunk, aztán a biztonságiakkal takaríttattuk el a helyünkről az ott ülőket, hogy aztán sokszor állva zúzzunk Saullal és Andrással a színpad torkában. Dickinson hangja ugyan kopik, de még mindig nagyobbat üt, mint egy raklap Red Bull, ráadásul annyit mozog a csávó, hogy én belehalnék. Harris dettó, csak mellette metronóm. Nicko McBrain nagy kedvencem, de most alig látszott a dobszerkója. Levonuláskor szerencsére egyedül maradt a színpadon és élvezte a dicsfényt - jó pocakos lett! :-) A 3 gitár? Az bizony 3 gitár, nagyon szólnak együtt és szólóban is. Murray szerintem hatalmas, Smith korrekt, Gers meg egy hülye. :-)
Óriási élmény volt, csak tartott volna kétszer ennyi ideig...
Ti mondtátok