King Aranarth

Amióta az eszemet tudom, Fidesz szimpatizáns voltam.

Amíg rendszeresen írtam (zenéről, filmekről, sportról, családról, elsősorban nem is politikáról), ez ki is derült számos posztomból, ma sem szégyellem. Ezek a bejegyzések azonban megritkultak, majd teljesen eltűntek - ahogy a blogban magában is alig-alig adok életjelet magamról.

A politikai posztok eltűnésére nagyon egyszerű a magyarázat: fokozatosan vállalhatatlanná vált számomra a Fidesz. Először még csak a felfoghatatlantól a végtelenig terjedő skálán mozgó korrupció zavart, aztán a folyamatos ellenségkép-gyártás, az állami szolgáltatások lerohadása, majd a nyugat-európai civilizációval való szembefordulás, a sodródás Putyin karjaiba.

2018-ban már kétségeim voltak, de 2022-ben már kizárólag konzervatív polgári alternatíva híján kapták meg a szavazatomat és akkor már nem született poszt, nem volt öröm és jól eső elégedettség, csak tudomásul vettem az eredményt és reménykedtem, hogy visszatér a normalitás. Ez teljes önámításnak bizonyult.

Az elmúlt 10 évben fokozatosan erodálódott tehát az elkötelezettségem, de egy olyan téma hozta el a szakítást, ami engem is meglepett: a 2025. évi Pride, amikor betiltással és a felvonulók büntethetőségével fenyegettek. (Nagyon) régen még ezen az oldalon is kétségemet fejeztem ki a Pride-dal kapcsolatban, de ez az évek során, az állam hozzáállásával, különösen pedig a kormányzat tavalyi reakciójával semmivé foszlott. Igazi demokráciában szeretnék élni és ezt veszélyben éreztem.

Mára alig maradt olyan téma, ügy vagy kérdés, amiben a Fidesz azokat az értékeket képviselné, amiket korábban képviselt és amivel én azonosulni tudnék. Én nem változtam, de az a politikai közösség, aminek a támogatója voltam, súlyosan deformálódott.

Mindezt hatalmas csalódásként éltem meg, talán ezért is tartott ilyen sokáig az ébredés - hinni akartam, hogy ez jó, de mindenféleképpen jobb, mint a többi lehetőség. Az MNB, a Szőlő utca és Göd már arra bizonyíték, hogy teljesen felesleges volt áltatnom magamat.

A Tisza feltűnésével viszont megjelent egy olyan politikai erő, amiben (ha olvasztótégely is, de) azoknak az értékeknek a képviseletét is látom, amiket fontosnak tartok. Vannak fenntartásaim a párt programjával és több politikus személyével kapcsolatban is, de ez az őrület nem folytatódhat.

Nem akarom, hogy a hazám az európai értékek képviselete helyett orosz érdeket szolgáljon, hogy a lányom és a fiam számára természetes legyen gyűlölködő plakátözönben élni és folyamatos háborús riogatást hallgatni egy alternatív valóságból.

Normális, európai életet szeretnék.

Július 29-én kiszakadt Belőled egy darab és már nem lehet teljes az életed, de nekem akkor is az apukám vagy és nagyon szeretlek. Hogy mennyire vagy fontos?

 Apu, maradj velünk még nagyon sokáig! Szükségünk van Rád!

Harmatcseppek fátylában

Isten-ölelte kristálypor csillan.

Nem volt beharangozó, bár a tipper-en megmondtam, hogy Brazília lesz a világbajnok és One of our Own Harry Kane a gólkirály. nem volt összefoglaló a meccsekről, de még csak a fordulókról sem.

Zaklatott időszakot élek (talán 5 éve folyamatosan), de most lenne néhány gondolatom...

Elegem volt a beszari, „csakkinekapjak” taktikából! Jöjjön a Kánaán!

Persze marad a defenzív szarakodás, de én ezúton bátran deklarálom, hogy Japán pártját fogom! A legyőzhetetlen szamurájok vére folyik Haraguchiban, Nagatomoban, Yoshidában és Sakaiban is! Meg mindegyik hősben!

Ezt a feltétlen naivitást, ezt a gólratörő, őszinte JÁTÉKOT szerettem a ’90-es évek fekete-afrikai csapataiban is!

Igenis menjünk,

támadjunk,

próbáljuk megnyerni a meccset és

a 94. percben

egy szöglethez

menjünk fel heten,

az átlag 17 centivel magasabb,

11 kilóval nehezebb

belga védők közé,

íveljük be a labdát

lágyan

a kapus kezébe,

de higgyünk a csodában,

hogy gólt szerzünk,

mert a kontra ellen

hátrafelé védekezve,

pozíción kívül,

elcsúszva,

létszámhátrányban,

biztosan gólt kapnánk.

Hát ja. És még az öltözőt is kitakarították! Megyek szemműtétre. Nem lézeres javításra, hanem ferdíteni! Éljen Japán! Ha pedig meghal, hát így haljon meg! Mint mi az eb-n – szintén Belgium ellen…

És elég volt Kolumbiából, ami

képzettebb,

atletikusabb játékosokkal,

jobb csapatként

70 percig csalta a focit,

utána 10 percig hisztizett,

balhézott,

rugdosódott és

provokált amíg

a 80. percben eszébe nem jutott, hogy

nem az éves hentestalálkozóra érkezett, hanem

vb nyolcaddöntőre és

varázsütésre

elkezdett focizni,

míg ki nem egyenlített, majd megint

szart bele az egészbe és

bíztak az angol hagyományban,

hogy a Három oroszlán

tizenegyesekkel nem nyerhet,

meg hát úgyis So Spursy,

és bármilyen nyert helyzetből ki tud kapni

de megszívta,

mint Maradona a csíkot, mert

van isten

és mert Észak-london

liliomfehér sarkantyúsai

egyszerűen jók és

One Of Our Own Harry Kane,

a megváltó,

az egyszezonos csodagyerek (muhaha),

az #igazicsapatkapitány

a vállán

viszi haza!

COME ON YOU E N G L A N D !!!

Ma véget ért egy korszak. Nagyjából így terveztük 2006-ban, amikor összeházasodtunk Mónival, majd beköltöztünk a "Függőcinegébe". Aztán 2007-ben megszületett Panka, majd 2009-ben Petya és ahogy nőttek a gyerekek, úgy nőttük ki mi is az otthonunkat.

És eljött ez a nap is, mert az idő rohan. 2017. decemberében lefoglalóztuk a még csak tervrajzokon létező "Andráshidát", 2018. márciusában pedig megköttetett a szerződés és megkezdődött az építkezés, ami - ha minden rendben halad - év végén fejeződik be.

Április 13-án, pénteken hirdettük meg a lakásunkat. Már 14-én kijöttek ketten megnézni, utána is sokan érdeklődtek, volt aki kétszer is megnézte, de már az első jelentkezővel megállapodtunk, hogy 28-án alá is írjuk az adásvételit. Két hét alatt eladtuk a lakást, amihez számtalan gyönyörű emlék fűződik, de nem is éreztem a súlyát, mert mindig az előttünk álló feladatok és nehézségek kötötték le a figyelmemet. Két gyerekkel különösen kalandos úton szereztünk albérletet, miután a hirdetés feladása előtt leegyeztetett és biztosra mondott lakás mégse lett költözhető.

Másfél hete egy kisebb, belső kétszintes lakásban élünk, de minden áldott nap jöttünk-mentünk-rámoltunk - egészen máig. Ma ugyanis megtörtént az átadás-átvétel. Három hét idegőrlő, veszekedésekkel tarkított, fárasztó pakolás és költözés után ma átadtuk a kulcsokat.

Ma véget ért egy korszak, életem több mint egy negyede. Ami három hétig megfeszített munka volt, az ma este fél nyolc körül torokszorító fájdalommá vált. Dobozok, csomagok és táskák nélkül jöttünk ki a házból, ahová valószínűleg soha nem térünk vissza (leszámítva, hogy a sírás határán való távozásunk után 15 perccel becsöngettünk Panka ottfelejtett telefonjáért - ennyit a drámai hatásról).

Túl szentimentális alkat vagyok ahhoz, hogy örüljek - pedig örülnöm kellene. Minden a tervek szerint halad, minden problémát megoldottunk, és fél évnyi albérlet nem nagy ár Andráshidáért cserébe. De akkor is! 12 éve, a beköltözésünkkor láttam utoljára ilyen üresnek a Függőcinegét, az akkori fiatal énem minden optimizmusával és várakozásával. Akkor a lehetőségeket láttam benne, most az elmúltat.

A boltívek, a piros-fehér-zöld üvegtégla, a WC hülye villanykapcsolója de csodálatos csaptelepe, a mindenhol visszaköszönő színek, a macis bordűr a gyerekszobában, a Janival felépített favacak, a Jani bácsival felhúzott teraszkorlát, a gazos fű, Móni növényei meg a hintaágya, ami alatt én térköveztem és Sir kán sírhelye nem csak tárgyi-, hanem a szívünkben élő és mindig megmaradó - bár idővel biztosan halványuló - emlékek. A közös otthon megszerzésének öröme, Panka és Petya születése és növekedése, az első lépések, a szülinapi bulik és a családi összejövetelek mind-mind a Függőcinegéhez kötődnek. Minden áldott nap ide érkeztem HAZA a munkából, itt csókolt meg Móni és öleltek meg a gyerekek minden reggel és minden délután, ide nyitottunk be "Végre otthon" sóhajtással a nyaralások után. Ezt a lakást próbáltuk otthonná varázsolni és ez a  lakás viselte el az olaszos-zsidós veszekedéseinket is. 12 évig a Függőcinege volt az otthonunk.

Ma véget ért egy korszak és eljöttünk. Eljöttünk, de a szívünkben és az emlékeinkben hoztuk magunkkal mindazt, ami fontos.

Jött néhány bútor, jöttek fotók és apróságok, amiktől otthon lesz egy lakás, itt van velem Sir kán sírköve és a sírján belőle is sarjadt kis tuja, mert az öreg harcos MINDIG velem kell legyen, de ennél sokkal több a velünk maradó emlék.

Nagyon nehéz, pedig tudom, hogy jó úton járunk.

Szerettelek, Függőcinege! Köszönöm szépen!

D.

Ma 98 éve, hogy megcsonkítottak egy országot.

Gyújtsatok érte egy szál gyertyát!

Uramisten, mennyire más hangulatban voltam 4 éve!

Ahogy eddig mindig, most is a Fideszre adtam a voksomat, de először nem teljes meggyőződéssel és némi félelemmel. Nem feltételek és kérdőjelek nélkül, majdhogynem rossz lelkiismerettel.

A szükséges kerítés ellenére is rémisztő és gusztustalan, végeláthatatlan és még a gyerekek agyába is beégett sorosozás "csak" a hangulatomat tette tönkre, a még csak nem is takargatott korrupció a hitemet kezdte ki, a munkahelyem "reformjával" (értsd: kivéreztetésével) kapcsolatban tett intézkedések pedig a félelmemet gerjesztették.

Nem annyira azonban, hogy váltsak, hiszen mérlegelve a lehetőségeket, még mindig sokkal (!) jobbnak ítélem meg Orbán kormánya teljesítményét - még ha a '98 - '02-es időszakban klasszisokkal szimpatikusabbak és JOBBAK is voltak mint most és - mint amilyet az ellenzéktől várhatok.

A helyi jelölt megmagyarázhatatlanul ostoba migránsozása ellenére (akár a testével is megakadályozza a kerület zöldterületein az ENSZ által tervezett migráns-telepek létrehozását) mindkét X-et megkapták.

Nem vagyok sem birka, sem agyatlan (ezt a 2002-es sokkoló vereségkor és a 2006-os felfoghatatlan Gyurcsány győzelemkor sem vágtam a politikailag máshogy gondolkodók fejéhez), egyszerűen nem látom, hogy ki jelenthetne értelmes és potens alternatívát. Az adó- és családtámogatási rendszer és a bérpolitika önmagában elég ahhoz, hogy ne akarjak kormányváltást. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a demokráciát féltő, az emberi szabadságot mindenek felettinek tartó liberális ismerőseim szó nélkül küldenek el minden fideszest a picsába, kívánják hogy rohadjunk meg, pusztán azért mert máshogy gondolkodunk...)

Az első ellenzéki elemzések szerint mindenki hibás:

a primitív kampány, az ostoba vidék, a Fideszre szabott választási rendszer, a határon túliak, a vissza nem lépő LMP mint bűnbak, a határtalan anyagi háttér és a hatalmas médiatúlsúly, az aktivisták csekély száma, de az IGAZI okot egyedül Rónai Egon fogalmazta meg (és Karácsony Gergely tett rá célzást):

az ellenzék leszerepelt, nincs vezér, nincs összetartás, nincs szervezettség. Újra kell építeni mindent az alapoktól.

Nemhogy 4, de 8 év alatt nem mutattak fel semmit, az utolsó 1-2 hónap a koordinálatlan visszalépésekről és alkudozásokról szólt és arról, hogy a "taktikai szavazással" az emberek saját meggyőződésük ellenére sorakozzanak fel valaki mögött (akár Jobbikos a DK-s vagy LMP-s az MSZP-s mögött?) úgy, hogy programmal, szimpátiával, teljesítménnyel, elköteleződéssel ne foglalkozzanak! Hogy új szavazókat nem is próbáltak szerezni, csak a meglévőket akarták irányítani, miközben az egyetlen üzenet az volt, hogy a kormánynak mennie kell!

Mi ebben a vállalható alternatíva? Mi ebben a vonzó? Ki hisz ezek után abban, hogy kormányképesek? Lehet szidni a Fideszt a gyűlöletkampány miatt, de a túloldalon mi volt? Ugyanaz, csak nem a migránsok, hanem Orbán ellen irányult. Ez volt az üzenet: leváltani Orbán Viktor diktátort! SEMMI MÁS.

Egyedül Vona Gáborral tudtam szolidálni, aki az egyetlen felelős ellenzéki politikusként óriási pofonokat hordott ki lábon és nem leplezte őszinte csalódottságát az eredményhirdetés utáni sajtótájékoztatóján. Nem örült annak, hogy a legerősebb ellenzéki párt lesz a Jobbik (ahogy Gyurcsány Ferenc sikernek aposztrofálta a DK parlamentbe jutását), mert nem ez volt a célja, nem ezért dolgozott és formálta át pártját.

Hát ez történt.

Tegnap 97 éve, hogy megcsonkítottak egy országot.

Gyújtsatok érte egy szál gyertyát!

Nagyon régen nem írtam. Ellustultam, mással foglalkoztam. Sem az újév, sem Torgyán József halála, sem a munkahelyi agyrémek, sem Peti nehezen induló majd félévre egyenesbe álló iskolai karrierje, sem a veronai tragédia nem hozta meg az idei év első posztját.

Aztán jött az Ausztrál Open, ahol a fél év kihagyás után visszatérő Roger Federer örök mumusával, a prosztó nyikhajból világklasszis sportemberré váló jó barátjával, a tehetségben alig valamivel gyengébb, de pszichésen sokkal erősebb Rafa Nadallal találkozott.

Minden idők legnagyobb játékosa úgy nyert, ahogy kellett neki: gyors labdamenetekkel - a határon játszva, rengeteg nyerő ütéssel, sok ki nem kényszerített hibát felvállalva.

Minden idők legnagyobb játékosa úgy nyert, ahogy senki nem várta volna: öt játszmában. Mert ha valaki ellen, hát Nadal ellen mindig jött a blokk, az idegi összezuhanás. Most 1:0 és 2:1 után is egyenlített a spanyol sőt, a döntő játszmában rögtön egy breakkel nyitott.

De ez a Roger Federer ma más volt, mint a korábbi éveké: nem adta fel, elhitte hogy nyerhet és mindent meg is tett a győzelemért. Döntő szett 1:3-ról állt fel és emelhette fel a GS trófeát. A tizennyolcadikat életében. 18. Greatest Of All Time.

Rengeteg minden történt, amiről nem posztoltam semmit. Elhunyt Somló Tamás, majd Esterházy Péter, betöltöttem a 39-et. Népszavazás volt a kényszerbetelepítésről, átadták az Új Hidegkuti Nándor Stadiont.

Most pedig összeomlik körülöttem minden, amiért eddig dolgoztam és amit szerettem. Depressziós vagyok, lehangolt és félek. Talán rászolgáltam és megérdemlem, talán meg se történik, de ma egy újabb szöget vertek a koporsómba.

Feszült vagyok és ideges, veszekszem és türelmetlen vagyok Mónival. Nincs kedvem semmihez, csak összebújni Petivel és Pankával, elaludni és elfelejteni mindent, ami körülöttem zajlik, de amire semmi, de semmi ráhatásom nincs.

Nem tudok más lenni, mint ami vagyok, nem tudok nem aggódni és elvonatkoztatni attól, ami  fenyeget.

Szart se ér semmi.

Sajnos nem láttam a futamot, pedig történelem zajlott... A csapat ugyanis - kívülről könnyedén - megvédte londoni címét, így Kozák Danuta a harmadik, Szabó Gabriella pedig a második riói-, míg Fazekas-Zur Krisztina élete 2., Csipes Tamara pedig első olimpiai aranyát nyerte. Nem mellesleg Danuta ötszörös olimpiai bajnok, pedig nincs 30 éves...

Gratuláció!

Mint Usain Bolt. Van ő, majd jönnek a többiek. Később. Sokkal később. Több mint másfél hajóval nyerni már-már szürreális. Elképesztő látvány volt.

Hihetetlen ez a lány. :-) Gratulálunk és köszönjük!

Ekkora különbséggel Olimpiát nyerni... Gyomorfertőzéssel Olimpiát nyerni... Ilyen német hajó ellen Olimpiát nyerni... Ők maguk se hitték . csak mi, a közvetítés alatt láthattuk, hogy volt kb 3 centi különbség. 0.052mp. Épp elég, igaz? :-)

Gratuláció, lányok!

Látszik, hogy értek a víváshoz, mert kevés esélyt adtam a címvédéshez - egyrészt mert nekem a többi vívószámhoz képest a kard kaszabolósabb és sokkal gyorsabb, ergo kiszámíthatatlanabb, másrészt mert én sokkal feszültebbnek és görcsösebbnek láttam Szilágyit, mint Londonban.

Ehhez képest zászlóvivőnk a döntőben már örömvívást mutatott be és újra olimpiai bajnok lett. :-)

Jár a főhajtás!

Katinka a 200 vegyest is behúzta. Elfogynak a szavak a női Phelpsre.

Csak ő a mienk! :-)

Hatodikként fordult  ötvennél. Utána megszállta Gyurta Dani szelleme és hajrázni kezdett. Volt, aki majdnem tudta tartani vele a lépést. Az utolsó 5-15 méterre nincsenek szavak... A BBC riportere magas hangon sikítozott: "Oh, my Goodness me! ... Can you believe it? ... Quite extraordinary."

Az Iron Lady pedig most már nem a mellét verte, hanem mosolygott. Jobban áll neki!

Nem szeretem, hogy akcentusa van, de ameddig így úszik...

Hogy az Iron Lady megnyerte a 400 vegyest, szinte borítékolható volt - már amennyire egy ilyen felfoghatatlanul nehéz feladat borítékolható lehet. Az időeredménye viszont már embertelen, 4:26:36 - cirka 2mp-cel jobb, mint a korábbi.

Tőle valahogy természetesnek tűnt. :-)

Aki 6:10-ről legyőz egy kétszeres világbajnok vívót az olimpiai döntőben, az vagy nagyon jó, vagy nagyon magabiztos. Vagy mindkettő. Szász Emese mindkettő. És olimpiai bajnok. Kulcsár Győző pedig lassan akkora szobrot érdemel, amekkora nincs is.

ui: Horváth Mariann pedig ismét csodálatos volt.

Nem hoz annyira lázba, mint korábban hozott, nem vártam, mint korábban vártam, de nézni fogom, szurkolni és elérzékenyülni, dühöngeni és nevetni.

Fellobbant a Láng!

Negyeddöntők:

Lengyelország - Portugália 1:1 (1:1, 1:1, 1:1, tizenegyesekkel 3:5)

A luzitánok megint nem nyertek meccset a rendes játékidőben, de a legjobb négybe jutottak. Szar focival.

Wales - Belgium 3:1 (1:1)

A sebesség ellenünk edző és taktika nélkül is elég volt, de Wilmots-szal a padon Belgium esélytelen bárminemű kiemelkedő eredményre. Wales köszönte szépen, hogy a futbalistaként átlagos, edzőként tragikus Wilmots félidőben úgy nyúlt a meccsbe, ahogy csak a legfogalmatlanabb balfaszok szoktak. Egy cserével kiiktatta a veszélyes szélsőjátékot és teret adott az ellenfél kontráinak. Bravó!

Németország - Olaszország 1:1 (0:0, 1:1, 1:1, tizenegyesekkel 6:5)

Történhetett bármi, ez a meccs Zaza tipegéséről marad emlékezetes. Pedig az olaszok visszajöttek...

Franciaország - Izland 5:2 (4:0)

Az eredmény tükrében még szánalmasabb Anglia és a Bagoly szereplése. Griezmann gólja pedig varázslatos volt.

Elődöntők:

Portugália - Wales 2:0 (0:0)

Az első Portugál győzelem, ami ráadásul egész magabiztosra sikerült. Bale küzdött, de most nem tudta a hátára venni a csapatot. Portugália bármelyik csapat játékát képes lenullázni.

Németország - Franciaország 0:2 (0:1)

Az utolsó 15 percet leszámítva erőtlen, így összességében teljesen esélytelen volt a Nationalelf. Lloris a végén azért bebizonyította, amit a Spurs szurkolók évek óta hangoztatnak: ő a világ legjobb kapusa.

Döntő:

Portugália - Franciaország 1:0 h.u. (0:0, 0:0, 0:0)

Húbaszdmeg! Portugália egy újabb hosszabbításban/büntetőpárbajban aratott győzelemmel feltette a koronát az EB-n nyújtott teljesítményére, ráadásul a döntőben megsérülő Cé nélkül, aki idén az Aranylabda egyértelmű várományosa. De akkor is! Lemondani a támadásokról, hogy már csírájában sikerüljön elfojtani az ellenfél támadásait, nekem nem vonzó - pontosabban gusztustalan, még ha a görögök elleni buktából a portugálok levonták a szükséges következtetést, ráadásul nem az aranygeneráció tagjai rohangáltak a válogatottban, szóval valahol még érthető is. Deschamps viszont - éppen a fentiek tudatában vállalhatott volna némi kockázatot... Így még csak azt se mondhatja utólag, hogy sokkal jobban megérdemelték volna.

Elmegy az ember nyaralni és közben ezermillió dolog történik. Mire visszaér a civilizált világba, hogy a számítógép elé boruljon, véget ért az Eb, elment Esterházy Péter és Somló Tamás. Erre bizony még a nagyon finom Charlie Firpo sör sem gyógyír.

Részletek később.

Elment Piedone. A Bulldózer. Vagy Bambino. Buddy. Banános Joe. Ben, Charlie Firpo. Tom. Greg Wonder vagy Antonio Coimbra de la Coronilla y Azevedo.

Egyre távolabb a gyermekkorom, de ő mindig visszahozta egy kicsit, amikor Pankával és Petivel megnéztük egy-egy filmjét.

Isten Veled, Bud Spencer!

Svájc - Lengyelország 1:1 (0:1, 1:1, 1:1, tizenegyesekkel 4:5)

Az első félidőben lengyel testvéreink azt csináltak, amit akartak. A második félidőben már nem tudtak csinálni semmit, mert elfáradtak és mert a svájciak megindultak (Shakiri meseszép ollózásával egyenlítettek is). A hosszabbításban nem akartak csinálni semmit, mert tudták, hogy mind az öt büntetőjüket be fogják rúgni. Pedig elvileg ilyet nem lehet előre tudni - vagy mégis? Látva a lengyel végrehajtókat: lehet.

Wales - Észak-Írország 1:0 (0:0)

Wales jobb, ha nagy nehezen is, de behúzták. Balet nem fogom többet dicsérni.

Horvátország - Portugália 0:1 (0:0, 0:0, 0:0)

A 118. percben kikapni úgy, hogy az ellenfél először próbál befejezni egy akciót és gólt szerezni még akkor is felbassza az ember agyát, ha ő se csinált sokat. Hát sok horvátnak szállhatott el az agya... A luzitánok mindent megérdemeltek, csak azt nem, hogy továbbjussanak. Mivel a horvátok se, igazságosabb lett volna kizárni mindkettőt.

Franciaország - Írország 2:1 (0:1)

A 2. percben jogos büntetőből szerzett ír gól után embert nem lepett meg, hogy a labda minden 32. percben jutott a francia térfélre. Most Griezmann volt a nyerőember, aki kétszer is betalált. Továbbjutott a házigazda, mert tudott újítani és ritmust váltani.

Németország - Szlovákia 3:0 (2:0)

Akárki is az ellenfél, ha nem akarsz nyerni, és füled-farkad behúzva, beszarva játszol, hogy elkerülj egy kiadós verést, akkor szart se érsz.

Magyarország - Belgium 0:4 (0:1)

Eddig tartott a csoda, de most sem a taktika vagy a felkészültség hiányzott, nem az önbizalom vagy az ügyesség, hanem a sebesség. A belgák átrohantak rajtunk az első 45 percben és legfőképpen Király Gabinak köszönhető a szoros félidei eredmény. A tótokkal szemben azonban mi úgy döntöttünk a szünetben, hogy nem birkaként megyünk a vágóhídra, hanem harcolunk. Mert ennek a magyar válogatottnak bizony már van hite és becsülete - hát megindultunk a világ legjobban kontrázó csapata ellen és játszottunk egy élvezetes második félidőt. Helyzeteink voltak, Courtois szorossá tehettük volna a meccset, de óriási szabad területek maradtak elöl ahogy kinyíltunk és az utolsó 10 percben kaptunk hármat. Hazard idén először világsztárhoz méltó, ihletett módon focizott - sajnos éppen ellenünk. Gyorsabbak voltak és sokkal jobbak, nincs kétség, de valahogy így kell becsülettel veszíteni. És így egy rossz szót sem szólhat senki. A srácok szíve-lelke most is ott volt a pályán! Köszönöm!

Olaszország - Spanyolország 2:0 (1:0)

Ha bárkinek kétsége lett volna felőle (nekem voltak), a tiki-taka korszaknak leáldozott. Hogy ez Xavi kiesésével, vagy a taktika kiismerhetővé se öncélúvá válásával vált véglegessé, tulajdonképpen mindegy. Egy taktikus és higgadt, jól felkészített csapat (az olasz ilyen) képes megakadályozni a hirtelen ritmusváltásokat, ami nélkül a spanyolok csak keresztbe képesek mozogni. Körbeadogatják a "falat", de nem tudnak érdemben és sokszor mögé kerülni. A gyors kontrákkal pedig látványosan nem tudnak mit kezdeni. Egy kicsit meglepett, de továbbra is tartom, hogy az innen továbbjutó csapatnak van a legnagyobb esélye döntőzni (a belgákkal).

Anglia - Izland 1:2 (1:2)

Na baszd meg! Brexit#2. Bagolynál nagyobb kókler nincs a földön! Kane, Vardy, Sturridge és Sterling 4 meccsen voltak észrevehetetlenek és értékelhetetlenek, Rooney , Alli és Wilshere impotens, a liverpooli duó főleg, Joe Hart-ra pedig nincsenek szavak. Egyedül a két szélsőhátvéd, valamint Eric Dier dicsérhető a csapatból, de hogy Izland ellen, vezetésről hogy tud kikapni Anglia?! Megmondjam? Hogy amíg Storck változtatott hátrányban, addig Hodgson csak feltett minden csatárt a pályára. Hogy volt-e területük? Hogy kaptak- e labdát? Ugyan kérem, ez kit érdekel!? Dilettáns pöcs, csak röhögni lehet rajta. Izland szokás szerint nem csinált semmit. begyakoroltak néhány pontrúgást, 2-3 kontratámadást, de ezzel egész jól elvannak.

Volt überszar és jó meccs, volt izgalmas is, de a legfontosabb, hogy mi a nagy zakó ellenére is emelt fővel, büszkén távozhatunk Franciaországból.