Jó szokásom szerint beleakadtam a pókhálóba, ahol spájdernecc önmagát "szociálisan érzékeny nemzeti liberálisként" aposztrofálta.

Ezzel nagyrészt magam is azonosulni tudok, sőt.

Szüleim végigdolgozták az életüket, hogy tisztességgel kitaníthassanak; anyósomék becsületes, de szegény munkásemberek igen alacsony nyugdíjjal; nagyszüleim csak a család segítségével boldogulnak; munkahelyemen pedig nap mint nap a szegénységgel szembesülök - a szociális érzékenység tehát számomra sem lózung, de a kifejezés errodálódott és nem tartalmaz egy nagyon fontos adalékot: nem kizárólag az anyagiak, de etikai téren is értékelni kell a másik embert. Itt kerül képbe először a humánum. Nem azért szolidálok valakivel, mert a vagyoni helyzetem ugyanolyan rossz mint az övé, vagy - épp ellenkezőleg - mert megengedhetem magamnak a segítségnyújtást, hanem mert tényleg átérzem a nehézségeit.

A nemzeti jelző veszélyes a mai világban, mert a szélsőjobboldalisággal próbálják összemosni, pedig "mindössze" annyit tesz: szeretni a hazát és a szülőföldet, felvállalni a magyarságot. Nem csak a határainkon belül élő magyarságot, hanem az azon túlit is. Én ezt bátran vállalom.

A liberális kitétel viszont nem illik rám. Nem a 150 évvel ezelőtti tartalmával van bajom, hanem azzal, amivé az elmúlt 20 évben itt Magyarországon vált. Vagyis inkább azzal, amivé az SZDSZ tette. Az önmagáról lesújtó véleményt formáló "az állam rossz gazda!" mentalitással, a kisembert ellehetetlenítő fizetős egészségüggyel, az esélyegyenlőség (!) nevében bevezetett tandíjjal, a huszadrangú melegházassággal, a globalizációval, a privatizációval, a korrupcióval, az egyén - közösség kárára történő - mindenekfelettiségének hangsúlyozásával együtt. Mert ma ezt jelenti a liberalizmus. Csak az egyén önmegvalósítása számít, a társadalom és a nemzet pusztán üres szavak.

Legyek ezért én a "szociálisan érzékeny nemzeti toleráns" - írtam a kommentemben, minthogy a tolerancia számomra is vállalható szelete a liberalizmusnak. Tehát toleráns, aki - ha időnként nehezen is, de - elfogadja, hogy más eltérő véleményt képvisel, de rájöttem, hogy ez sem jó.

A tolerancia önmagában édeskevés. A humánum - Kurt Vonnegut szavaival élve "a tisztességre törekvés" - ennél jóval tartalmasabb. A másik életének és döntéseinek tisztelete, értékeinek elismerése túlmutat a "passzív" tolerancián, hiszen tetteket feltételez.

Hogy végül mire jutottam? Arra, hogy alapjaiban véve konzervatív vagyok. Ehhez tudni kell, hogy ezt a jelzőt nem szeretem. Hiába igaz rám, nem szeretem. Mást jelent ugyanis ma, mint valójában. Ha ugyanis azt mondom magamra, hogy konzervatív vagyok, akkor maradinak tartanak, holott hagyománytisztelő vagyok. Hiszek a családban, a tisztességes munkában, tisztelem a történelmünket és múltunkat, őrzöm a kultúránkat. Hajlandó vagyok áldozatokra azért, hogy a közösség boldoguljon - hiszen nem csalok adót, veszek bérletet, magyar termékeket vásárlok, megpróbálok hasznos tagja lenni a társadalomnak. Összességében betartom a jogszabályokat és az erkölcsi normákat. Ez ma a nagy többség szemében semmi. Nem érték.

Én mégis büszke vagyok rá. Jó így nekem, humanista nemzeti konzervatívként.