Az előző poszt írásakor eszembe jutott életem eddigi legnagyobb és legemlékezetesebb koncertje.
Talán említettem már, hogy volt nekem egy Bruce Springsteen korszakom - amúgy mind a mai napig nagyon szeretem a fickót, mégha az elmúlt 2-3 évben a hangsúlyosabb gitárjátékot szívesebben hallgatom.
Mindenesetre 2003. június 25-én Bécsben (csurig megtelt a Práter, mert) 20:00-tól a Főnök koncertet adott a The Rising-turné keretében. Volt ott minden: régi slágerek és új számok, 5-6 perces gitárszólók, hát mögött gitározás, fekve gitrozás, kacsatánc a zongora tetején, sörözés a színpadon, röhögés a zenésztársakkal, történet a gyermekkoráról, a közönség megénekeltetése. Soha ilyen fergeteges hangulatú koncerten nem voltam.
Félelmetes volt, hogy 2 óra zenélés után még 1 teljes órás ráadást adott, hogy aztán mégegyszer, fél órára visszatapsoljuk és visszaordibáljuk. Nem tudom honnan volt ereje, de mint a karrierje elején, csúszkált, ugrált, rohangált a színpadon. Ugyanúgy élvezte a bulit az utolsó percig, mint a 60.000-es közönség. 23:30-kor meghajolt és csapzottan, lihegve bocsánatot kért, amiért abbahagyja, mert nem bírja tovább.
Nem haragudtunk rá... :-)
Ti mondtátok