Nemsokára fellobban a láng.
Londonban éppen tart a megnyitóünnepség, ami - ez már az első perctől egyértelmű - a pekingihez képest sokkal emberközelibb. Konkrétan és átvitt értelemben is előttünk, a stadionban zajlik a történelem. Angliában a kavalkád és a forgatag, a zászlók és a fények, twitter és okostelefon, a Királynő és James Bond, Mr. Bean perfomance (!), Sex Pistols zúzás és végre normális magyar formaruha, itthon az AVON katalógust lapozgató és szamócát csipegető Móni, a posztot fabrikáló blogger jómagam, közöttünk pedig egy dilettáns DHP és egy normális Gundel Takács, továbbá mindenkiben a várakozás: vajon hogyan fog szerepelni a magyar küldöttség? Mire lesz képes Lacika és a Janics-Kovács duó, Gyurta Dani és Vajda Attila, Berki Krisztián és a Kemény-csapat? Hogy szerepelnek majd az esélyesek és a többiek? Vajon hány aranyunk lesz, hány dobogósunk?
3 hétig az érzelmek uralkodnak majd minden sportszerető emberen: szurkolunk, nevetünk, szörnyülködünk, meghatódunk, értetlenkedünk, kiabálunk, csalódunk, doppingvádolunk, sírunk, káromkodunk, elérzékenyülünk, hitetlenkedünk és ujjongunk.
Ez az Olimpia.
Fellobbant a láng.
Ti mondtátok