Egy fiú és egy lányteknősről van szó. Bevallom őszintén, nem volt jó soruk nálunk. 1990. táján kaphattuk őket a húgommal (Salvatore Schillacci és Roberto Baggio volt a két névadó), de nem foglalkoztunk velük annyit, mint amennyi kijár egy háziállatnak. 5 éve anyósomékhoz "száműztük őket", most Karácsonykor kerültek vissza hozzánk, mert az egyik megbetegedett és Mónival mi hordtuk orvoshoz vitamininjekciókra.
Nem volt azonban vízmelegítőjük, vízszűrőjük, nagy terük. Naponta kellett (volna) cserélni a vizüket, de akkor sem lehetett (volna) higiénikus viszonyokat tartani a gyerekszobában, ahol Panka aludt.
Ma levittem őket egy állatkereskedésbe. Bár a felajánlott pénzt nem fogadtam el, rosszul érzem magam, mert csak most érzek lelkiismeretfurdalást, és nem akkor amikor rosszul tartottam őket.
Olyan hülyén hat utólag bocsánatot kérni Tőlük, de jobb életet érdemeltek volna.
Hát, ennyi.
Ti mondtátok