King Aranarth

Miután nem tudom megemészteni önnön hülyeségemet és rugalmatlanságomat a Johnny Winter koncerttel kapcsolatban, kell keresnem valamit, ami kárpótol és eltereli a figyelmemet a Fehér Tornádóról.

Belelapozok a cirka 4000 albumos lemezgyűjteményembe (nyugi, csak mp3), a válogatásokba, a különlegességekbe, a videókba... Valamit keresek, magam se tudom, hogy mit, mégis megtalálom: Springsteen-koncert Miamiban. A koromsötét színpadon a fénycsóva megvilágítja az amerikai gitáros-énekest, aki rekedt hangján két elég ismert fickót szólít. Először egy vékony, szemüveges pali lép be Love feliratú pólóban, nyakában egy gitárral. Mosolygás, kézfogás, vállveregetés. Ő Dave Stewart. Utána megjelenik egy sapkás csávó, tiszta feketében. Itt is kézfogás, majd Bono, - mert a kortárs könnyűzene egyik legelismertebb és legnagyobb hatású sztárjáról van szó - letérdel, alázatosan fejet hajt a Főnök előtt. Látszik rajta a megilletődöttség - mintha ő a 20 fős, füstös kis kocsmákhoz szokott volna...

Aztán belevágnak: a Because The Night c. számot játsszák el az E Street Band-del. Tömény rockzene, lendület és erő. Bono ének, Springsteen szóló, Stewart szóló, Springsteen ének, Bono ének és hideglelés. Nézzétek csak meg:

Lejátszom vagy ötször, hogy helyreálljon a lelki bé*ke..

*Itt megszólalt a telefonom. A barátom hívott és érdeklődött, hogy milyen volt a Johnny Winter koncert?

Basszus, ezt elszúrtam.

Kedves Bruce Dickinson, Steve Harris, Dave Murray, Nicko McBrain, Adrian Smith és Yanick Gers! Kurva jók voltatok!

Tegnap a Szigeten a Somewhere Back In Time turné keretében óriási koncertet adtak.  50-en túl is olyan műsort varázsoltak a színpadra, hogy ma nem volt hangom és alig tudtam kinyitni a szememet - ha sikerült, akkor se láttam sokat.

Soroljam? Aces High, Can I Play With Madness, The Trooper, Rime Of The Ancient Mariner, Iron Maiden, The Number Of The Beast, Piece Of Mind, Moonchild, Run To The Hills, 2 Minutes To Midnight, aztán a két legnagyobb kedvencem, a Fear Of The Dark és a Hallowed Be Thy Name. Üvöltöztem, ugráltam mint egy tizenéves hülyegyerek, de egyszerűen magával ragadott az a szédületes hangulat amit teremtettek. Bruce Dickinson energiája felér Pakséval, Dave Murray-nél pedig egyszerűen nincs jobb metal-gitáros. Mondjon bárki bármit.

40.000 ember tombolta végig a koncertet. Mit mondjak? Elképesztő volt, szenzációs és bármikor is jönnek újra, én ott leszek. Mert az Iron Maiden a heavy metal bandák legnagyobbika.

Épp azon gondolkozom, hogy egy rutinos sportriporter hogy mer felkészületlenül közvetíteni az olimpiáról. Gulyásé pl. a vívás. (Tudjátok, ő mondta, hogy "az embernek tátva marad a szeme", hogy "11:11 a Fotex javára", hogy "Dzurják a felső sarokba gurított", meg hogy "a kispadon ülők állva tombolnak".) Szerinte a páston minden akció "véd és visszaszúr". Belefér. Ha ezt már tízszer ellőtte egy asszóban, jön a lábszúrás. Ha próbálkoznak vele, akkor már várta, ha nem, akkor meg hiányolja. 3-4 tusig ezzel is elvan. Ez így már sok. 1-2 tus erejéig még elemzi, hogy miért (nem) szúrnak "kezet". Figyeljétek meg! Rettenetes. A legszörnyűbb pedig, hogy rendre összekeveri a feleket és egy-egy olasz, francia vagy spanyol tusnál ujjong egészen addig, amíg premier plánban nem mutatják az anyázó, vagy búslakodó agyonszúrt magyart - ilyenkor elsüti, hogy "ez az élőkép átka, mert fordítva látja, mint a monitorban" - igen, tényleg hülye. Nem kell mindenhez értenie, de akkor ültessenek mellé egy szakembert. Szóval itt tartottam, amikor eszembe jutott hogy holnap meló után megyek Iron Maiden koncertre. Úgyhogy mégse idegesítem magamat.

ui: Remélem eljátszák a Fear Of The Dark-ot.

Felejthetetlen este volt!

Édesapámmal jó korán megérkeztünk a Pecsába, gyorsan be is álltunk az első sorba. Míg Mayall kint dedikált, a színpadon Joe Yuele - minikoncertet varázsolva - beállítgatta a dobjait. Aztán megjelent Hank van Sickle basszgitáros (akiről végig azt hittem, hogy el fog aludni) és bedöcögött a behemót óriás is, Buddy Whittington. Nem húzták az időt, nekiálltak zenélni. De hogyan, te jó ég! Whittington kb. 4 perc alatt bebizonyította, hogy nem csak Coco Montoyának és Peter Greennek méltó utóda a zenekarban, de magának Eric Claptonnak is. Elképesztő könnyedséggel szólózott már a koncert legelején is. A nagy hurka ujjai félelmetes fürgén jártak a vékony gitáron, ami valósággal elveszett hatalmas hasán.

Aztán Buddy lelassult és lehalkult, hogy felkonferálja John Mayall-t, mint a "Brit blues zene apját". Na, aki a szóló alatt véletlenül még nem esett extázisba, az most őrjöngeni kezdett.

Bejött ugyanis a legenda. Odaállt a Yamaha szintije mögé, és végigzenélt közel két órát. Egyetlen számban gitározott, sokszor szájharmonikázott. Táncolt, röhögött, tapsolt és úgy énekelt, mint egy 30 éves - kivéve, hogy olvasószemüveggel leste a dalszövegeket... :-) Ugyanúgy élvezte az egész estét, mint a közönsége. A furcsa pedig az volt, hogy néha kifejezetten alárendelte magát Whittington szólóinak - nem tette rosszul, mert csodálatos volt hallgatni és nézni ahogy az gitározott. Jómagam kb. 60 centiről bámultam, ahogy játsza a Hideaway-t. Se a szememnek, se a fülemnek nem akartam hinni... Csodálatosan szólt az a vörös Stratocaster, na!

Egyetlen számra tudtuk csak visszatapsolni a zenekart, de azután a lesötétített színpadra még feljött Mayall és egymagában elénekelt egy kivételesen szép blues számot, hogy aztán mosolyogva búcsút intsen nekünk.

Ilyenkor érzem azt, hogy milyen éltető ereje van a blues zenének. Nemcsak mert ő 75 évesen is koncertezik, hanem mert mi is erőt merítünk abból, amit ad.

Felejthetetlen este volt!

Pénteken lementünk Bánkra. A Jazz-fesztivál tetszett, különösen a pénteki Riverboat Ramblers (3 ukrán és 3 lengyel zenész) illetve a Murányi és Trommelen vezette All Stars teremtett fergeteges hanguatot. Vasárnap megérkeztek Hugiék is, vagyis Panka egész nap unokabratyójával, Barnival pancsolt a medencéjében. Élvezte.

Hétfőre szabit vettem ki, kedden pedig (Panka névnapján) a köztisztviselők napja miatt nem dolgoztam. Kellőképpen fel is töltődtem itthon a nagy semmittevésben, de szükség is volt már rá, mert kezdtek lemerülni az elemek. Most 1-1 hétfői szabival ki kell bírnom augusztus közepéig.

Amúgy hétfőn délután lerobbant a kocsi: beázhatott valami gyertya, mert a zuhogó esőben egyszerűen leállt a motor a pirosnál, egy forgalmas kereszteződés előtt. Móni 2 lámpaváltás alatt sem tudott életet lehelni az autóba, úgyhogy áttoltam a kereszteződés túloldalára, hogy legalább a kanyarodó buszokat ne tartsuk fel. Hiába kopogtam és integettem a kulturált sofőröknek (mellettem asszonka a babával), senki nem szállt ki segíteni, pedig addigra elállt az eső. Hát, hogy is mondjam? Tahó banda. Aztán mikor már az ismerősöket telefonáltam körbe, hogy jöjjön valaki segíteni, teljesen magától megállt egy fiatal srác - örök hála Neked, kedves Ignis tulajdonos, aki szó nélkül hazavontattál minket és még egy üveg bort sem voltál hajlandó elfogadni!

Vannak még Magyarországon segítőkész emberek, akik foglalkoznak a másikkal! Még egyszer kösz!

Ami kimaradt a korábbi posztból: a "nagyvonalú" rózsaszín mobilszolgáltató ügyfelei pénzéből iderepíti Carlos Santana-t. Sajnos nem leszek kint a bulin, mert Bánkra, az V. Louis Armstrong JAZZ fesztiválra vagyok hivatalos, ahol szokás szerint fellép a fővédnök Joe Muranyi (ha valaki nem tudná, Satchmo klarinétosa volt, világhíres, jókedélyű öregember),

és Antoine Trommelen, a holland fúvós-istenség, aki most második alkalommal jön Magyararországra és Bánkra az öreg kedvéért. Hogy ez mekkora szó? A láncdohányos fickó 2009-es (!) koncertjeire is csak elvétve lehet jegyet kapni. Játszik majd a Hot Jazz Band és a Jazz Steps is. Tapasztalatból mondom, hogy remek a hangulat és igazi örömzenére lehet számítani. (Azért nagyon fáj a szívem a mexikói gitárfenoménért!)

Aztán amiért a posztot megírtam: október 27-én jön a 64 éves albínó amerikai blues-rock gitáros, a magasságos Johnny Winter! Hallgassátok meg a Johnny Guitar c. számát, és kijöttök a koncertre.

Gary Moore, vagyis The Lord Of The Strings.

Szerintem ő a legnagyobb élő gitáros. Hatalmas kedvencem, 43 albuma van meg (most számoltam meg). A IX. Nemzetközi Harley-Davidson Fesztiválon, Alsóörsön olyan fergeteges koncertet adott, amire csak legmerészebb álmaimban számítottam. Életreszóló élmény volt az elsőtől az utolsó percig. Három jóbarátommal áztunk bőrig a a zuhogó esőben, de megérte. 1 óra 15 perc helyett majd két órát zenélt, minden számban szólózott, sokat improvizált és bizonyította, hogy mindent meg tud csinálni, amit csak egy gitárral lehet. Végig ezerrel pörgött és úgy szólt a Gibson-ja, hogy soha nem felejtem el.

A Setlist: 1. Oh, Pretty Woman, 2. Hard Times, 3. Since I Met You Baby, 4. Down The Line, 5. Have You Heard (John Mayall), 6. Mojo Boogie, 7. All Your Love, 8. Thirty Days (Chuck Berry), 9. I´ll Love You More Than You´ll Ever Know (Al Kooper), 10. Don't Believe A Word, 11. Still Got The Blues, 12. Walking By Myself, 13. The Blues Is Alright, 14. Parisienne Walkways.

Egyetlen dolgot sajnálok: a feleségem nem volt velem, mert ezt hallania kellett volna. Élőben a Parisienne Walkways-t, élőben a Still Got The Blues-t, élőben a Gitáristent, élőben Gary Moore-t.

Az előző poszt írásakor eszembe jutott életem eddigi legnagyobb és legemlékezetesebb koncertje.

Talán említettem már, hogy volt nekem egy Bruce Springsteen korszakom - amúgy mind a mai napig nagyon szeretem a fickót, mégha az elmúlt 2-3 évben a hangsúlyosabb gitárjátékot szívesebben hallgatom.

Mindenesetre 2003. június 25-én Bécsben (csurig megtelt a Práter, mert) 20:00-tól a Főnök koncertet adott a The Rising-turné keretében. Volt ott minden: régi slágerek és új számok, 5-6 perces gitárszólók, hát mögött gitározás, fekve gitrozás, kacsatánc a zongora tetején, sörözés a színpadon, röhögés a zenésztársakkal, történet a gyermekkoráról, a közönség megénekeltetése. Soha ilyen fergeteges hangulatú koncerten nem voltam.

Félelmetes volt, hogy 2 óra zenélés után még 1 teljes órás ráadást adott, hogy aztán mégegyszer, fél órára visszatapsoljuk és visszaordibáljuk. Nem tudom honnan volt ereje, de mint a karrierje elején, csúszkált, ugrált, rohangált a színpadon. Ugyanúgy élvezte a bulit az utolsó percig, mint a 60.000-es közönség. 23:30-kor meghajolt és csapzottan, lihegve bocsánatot kért, amiért abbahagyja, mert nem bírja tovább.

Nem haragudtunk rá... :-)

Böngészem a netet és rájöttem, hogy tavaly augusztus óta el vagyok kényeztetve. Kezdődött a 2007-es Budapest gitárfesztivállal, ahol az orosz nevű, osztrák állampolgárságú, angolul éneklő, magyarul perfekt beszélő Ripoff Raskolnikov mellett a virtuóz Tommy Emmanuel is zenélt (azon kevés jazz muzsikus egyike, akit nem csak 2-3 szám erejéig vagyok képes elviselni). Kis szünetet követően (mialatt Panka gondoskodott a csendes esték elmaradásáról) jött Chris Rea - aki nagy meglepetésemre és még nagyobb szerencsémre ütős blues-koncertet adott. Alig pár napja Mark Knopfler Gibsonját hallhattam.

És hogy ne legyen elég, egy nappal Panka keresztelője előtt irány Alsóörs, hogy hatalmas kedvencem, a - szerény véleményem szerint - legnagyobb élő gitáros, Gary Moore (bocs, Clapton!) koncertjén őrjönghessem ki magam. (Csak jöjjek rendbe másnap délig...!) Július 13-án jön John Mayall, minden blues zenész mentora és mestere, a Bluesbreakers-szel.

A Szigeten szerencsém lesz Dave Murray-hez, hiszen a "0. napon" az Iron Maiden teszi tiszteletét kis hazánkban.

Jó kis társaság, mit ne mondjak.

Könnyű nekem: szeretem a gitárt!

Köszönet édesapámnak, amiért az utolsó pillanatban visszaadta a jegyeket és apósomnak, amiért vigyázott Pankára. Így végül mégis kimehettünk az Arénába, ahol Mark Knopfler olyat zenélt, hogy a hideg kirázott.

Két órán keresztül játszott, a csúcspont pedig nem is lehetett más, mint a gitárszólók egyik legcsodálatosabbja: a Sultans of Swing olyan magával ragadóan szépre sikeredett, hogy amíg élek nem felejtem el.

Most nem kell nagy szavakat használni, csak kimenni május 12-én este 8-ra a Sportarénába, és meghallgatni a világ egyik (a Rolling Stone magazin 100-as listáján 27.) legjobb gitárosát.

Mark Knopfler-t.

Ez aztán méltó volt a példaképhez!

Chris Rea minden várakozásomat felülmúlta. Elementáris, pörgős blues zenét játszott, ahol rámcáfolt (korábban ugyanis - még a "fehérruhábanszőkítetthajjalsétálokatengerparton" pop-rockos korszakában - váltig állítottam, hogy a hangja szédületes, de a gitártudása azért elmarad a legnagyobbakétól) és bebizonyította, hogy micsoda mestere a hangszernek. Sokkal jobb volt, mint vártam. Egyszerűen csodálatosan zenélt. Semmi allűr, semmi cicoma, csak a gitárjai és a blues.

Természetesen a 4 nagy slágerét is hallhattuk, de nem ám pop-os hangszereléssel... A Josephine-t bendzsóval játszotta, a Julia-t pedig olyan kemény, blues-os szólókkal fűszerezte, hogy véletlenül sem jutott eszünkbe, hogy a stúdióalbumon ezek bizony sziruposnak hatnak. A Looking For The Summer és a Road To Hell eredetileg is rendben vannak, de élőben egészen fantasztikusan hangzanak.

Rea öregszik, de mindent beleadott. Öregapósan topogott a színpadon, alig 1,5 óra után levonult és mindössze 2 ráadás számra jött vissza, hogy utána kurtán-furcsán, köszönés nélkül fejezze be a koncertet, de ez sem baj, mert a keze és az ujjai úgy jártak mind az 5 gitárján, mint a motolla.

Furcsa ezt mondani, de mintha 57 éves korára találta volna meg azt a stílust, ami igazán illik hozzá. Kurva jól gitározott, na!

56 évesen, egy súlyos, majdnem a 30 éves karrierje végét jelentő betegség után mégis a folytatás mellett döntött az ír-olasz származású angol blues-rock gitáros, a kezdetekben "angol Springsteen"-ként emlegetett Chris Rea. Ez különösen azért örömteli, mert kaptunk két jegyet a holnapi koncertjére. A turnén elvileg - példaképe, B.B. King előtt tisztelegve - instrumentális blues számokat játszik, megspékelve néhány régi nagy slágerével, vagyis jó koncertre számítok.

Szerencsére szüleim estére elvállalták Pankát, úgyhogy mi 4 hónap után, első jelentősebb közös programként egy világszerte elismert zseni koncertjére látogatunk el.