Apuval tegnap kimentünk a Hidegkuti Stadionba, hosszú idő után először egy NB2-es meccsre. A Sporoni VSE - bár erős középcsapat a tabella alapján - csak az első félidőben tudott eredményesen bekkelni, a másodikban rúgtunk négyet.
A jegyárak csökkenésén túl nem sok minden változott. A lassan forgó beléptetőkapu, a háromszáz néző, apu a jobbomon, az öblös "hajrá MTK, gyerünk gyerekek!" csatakiáltás, a 30. percben melegíteni induló cserejátékosok, az első gólnál sokkot kapó és kialvó eredményjelző, a hülye bíró, a lelátón átélt gólöröm, mind-mind nagyon hiányzott.
Hogy mi volt más? Már nem csak a két oldalsó karéjt nőtte be a gaz, de a szemközti lelátó is teljesen üres volt, továbbá Garami mester lecserélte a szürke pantallóját és ballonkabátját egy farmer-bőrdzseki kombóra.
Ami pedig a legszokatlanabb volt: az MTK saját keménymagja. 20-30 fiatal ugrált, az első félidőben megállás nélkül énekeltek, szóltak a rigmusok, lengtek a zászlók. A szünetben aztán eltűnt a vezérszurkoló és a gólok ellenére ők is inkább csendes szemlélői lettek a bajnokinak.
Azon morfondíroztam, hogy már 15 éve annak, hogy én is lent ugráltam és szurkoltam Ricsiékkel a Blue Front-ban és hogy a mai fiatalok egy része még nem is élt akkor, amikor mi zendítettünk rá a nótáinkra, sálainkat, zászlóinkat lengetve...
Megöregedtem.
Ti mondtátok