Ez aztán méltó volt a példaképhez!

Chris Rea minden várakozásomat felülmúlta. Elementáris, pörgős blues zenét játszott, ahol rámcáfolt (korábban ugyanis - még a "fehérruhábanszőkítetthajjalsétálokatengerparton" pop-rockos korszakában - váltig állítottam, hogy a hangja szédületes, de a gitártudása azért elmarad a legnagyobbakétól) és bebizonyította, hogy micsoda mestere a hangszernek. Sokkal jobb volt, mint vártam. Egyszerűen csodálatosan zenélt. Semmi allűr, semmi cicoma, csak a gitárjai és a blues.

Természetesen a 4 nagy slágerét is hallhattuk, de nem ám pop-os hangszereléssel... A Josephine-t bendzsóval játszotta, a Julia-t pedig olyan kemény, blues-os szólókkal fűszerezte, hogy véletlenül sem jutott eszünkbe, hogy a stúdióalbumon ezek bizony sziruposnak hatnak. A Looking For The Summer és a Road To Hell eredetileg is rendben vannak, de élőben egészen fantasztikusan hangzanak.

Rea öregszik, de mindent beleadott. Öregapósan topogott a színpadon, alig 1,5 óra után levonult és mindössze 2 ráadás számra jött vissza, hogy utána kurtán-furcsán, köszönés nélkül fejezze be a koncertet, de ez sem baj, mert a keze és az ujjai úgy jártak mind az 5 gitárján, mint a motolla.

Furcsa ezt mondani, de mintha 57 éves korára találta volna meg azt a stílust, ami igazán illik hozzá. Kurva jól gitározott, na!