King Aranarth

Olvasgatom a régi posztjaimat és kikötöttem a királynál.

Leírtam benne, hogy "mit nem adnék érte, ha ott lehettem volna egy koncertjén!". Ez önmagában nem nagy dolog, hiszen ki ne szeretné élőben hallani Elvis Presleyt?!

Hát most nehezítettem a feladaton és elgondolkodtam, hogy melyik előadó melyik koncertje lenne az az EGY, amire elmennék?

Az egyes zenei korszakaim legnagyobb kedvenceit, vagyis Bruce Springsteent, Gary Moore-t, B.B. Kinget, az AC/DC-t, az Aerosmith-t, a Guns n' Rosest és az Iron Maident volt szerencsém élőben hallani, vagyis akármilyen grandiózus vagy különleges koncertet adtak is máshol, máskor, nem venném ide.

Tehát 1985-be repülnék vissza az időben Svájcba és az első sorból hallgatnám Rory Gallagher gitárjátékát a Montreaux-i Jazz Fesztiválon. A blues-rock egyik kvintesszenciája, a Bad Penny akkor épp ilyen volt:

Arra azért megkérném, hogy vegye fel az akkor már hosszú évek óta nem játszott For The Last Time c. számot a setlistre. Gallagher maga, de ez a ballada konkrétan az én szívemből szól. 

Csakhogy ott van Billy Idol Hoover-gáton tartott, egészen elképesztő látványvilágú, 250 kiváltságosnak tartott koncertje. A State Line filmmel (akinek nincs Amazon Prime előfizetése, de nagy a tárhelye, azt megnyugtatom, hogy a 30Gb minden egyes bájtja megéri a letöltést). Nem is nagyon tudok betelni és idén gyakorlatilag kizárólag Billy Idolt hallgatok. Félelmetesen nagy zenész és szerintem a legtöbb ember nem is ismeri azt az oldalát, amiért én ezt bátran ki merem jelenteni [szóval hallgassátok meg az I'm Your Hero, a Running from the Ghost, a Bitter Taste és a John Wayne (ez utóbbit szigorúan Allison Mossharttal közös előadásában)] c. számait! 

Szóval holtversenyt kellene hirdessek, ami ebben a létkérdést feszegető kérdésben bizony csalás.

A gordiuszi csomó feloldása azonban mindig lehetséges.

Felrémlik ugyanis a "forrás", ahonnan indult a poszt. Látni az alfát és az omegát. Látni mindennek az eredőjét, a Királyt, még ha a zenéje nem is (számomra legalábbis nem feltétlenül) önmagában, hanem hatásában fog meg.

Elvis Presley karizmáját, kisugárzását megtapasztalni és a leghíresebb slágerei mellett először élőben hallani a Suspicious Minds-ot is azonban már egyértelművé teszi a választ.

Az út  tehát 1969-be vezet Las Vegasba, az International Hotelbe.

Tegnap elment, de csak ma vagyok képes írni róla. Nehéz elmondani, hogy mit jelentett nekem. Nem is próbálom meg. Szomorú vagyok.

"Tajtékos tenger,

Őrizd és óvjad

Tántorgó, szegény Fiadat!"

Isten Veled, Bill kapitány!

TOP25 - kedvenc filmjeim ma kategória:

#1 Tiszta románc

#2 Ponyvaregény

#3 Spíler

#4 A tégla

#5 Leon, a profi

#6 A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső

#7 Visszavágó

#8 Blöff

#9 A remény rabjai

#10 Úriemberek 

#11 Harcosok klubja

#12 Játsz/ma

#13 Szemtől szemben

#14 Mátrix

#15 Watchmen: Az őrzők

#16 Nyughatatlan

#17 Nem vénnek való vidék

#18 Gattaca

#19 Batman - A sötét lovag

#20 Annie Hall

#21 Kutyaszorítóban

#22 Vaklárma

#23 Fogd a pénzt és fuss

#24 Pókerarcok

#25 A tanú

Az ízlésem és a kedvenceim nem változtak, a néhány helycsere és kisebb kiigazítás pedig nyilván a hangulat függvénye a 2008. évi "eredetinek". Azt mondjuk nem értem, hogy A remény rabjai és a Mátrix hogy maradhatott ki közel 20 éve.

Ami biztos: Quentin Tarantino és Guy Ritchie továbbra is a többiek felett.

Tavaszi szél 

 Nézzétek meg!

Az a fránya szuverenitás - igaz, Pjotr?

Amióta az eszemet tudom, Fidesz szimpatizáns voltam.

Amíg rendszeresen írtam (zenéről, filmekről, sportról, családról, elsősorban nem is politikáról), ez ki is derült számos posztomból, ma sem szégyellem. Ezek a bejegyzések azonban megritkultak, majd teljesen eltűntek - ahogy a blogban magában is alig-alig adok életjelet magamról.

A politikai posztok eltűnésére nagyon egyszerű a magyarázat: fokozatosan vállalhatatlanná vált számomra a Fidesz. Először még csak a felfoghatatlantól a végtelenig terjedő skálán mozgó korrupció zavart, aztán a folyamatos ellenségkép-gyártás, az állami szolgáltatások lerohadása, majd a nyugat-európai civilizációval való szembefordulás, a sodródás Putyin karjaiba.

2018-ban már kétségeim voltak, de 2022-ben már kizárólag konzervatív polgári alternatíva híján kapták meg a szavazatomat és akkor már nem született poszt, nem volt öröm és jól eső elégedettség, csak tudomásul vettem az eredményt és reménykedtem, hogy visszatér a normalitás. Ez teljes önámításnak bizonyult.

Az elmúlt 10 évben fokozatosan erodálódott tehát az elkötelezettségem, de egy olyan téma hozta el a szakítást, ami engem is meglepett: a 2025. évi Pride, amikor betiltással és a felvonulók büntethetőségével fenyegettek. (Nagyon) régen még ezen az oldalon is kétségemet fejeztem ki a Pride-dal kapcsolatban, de ez az évek során, az állam hozzáállásával, különösen pedig a kormányzat tavalyi reakciójával semmivé foszlott. Igazi demokráciában szeretnék élni és ezt veszélyben éreztem.

Mára alig maradt olyan téma, ügy vagy kérdés, amiben a Fidesz azokat az értékeket képviselné, amiket korábban képviselt és amivel én azonosulni tudnék. Én nem változtam, de az a politikai közösség, aminek a támogatója voltam, súlyosan deformálódott.

Mindezt hatalmas csalódásként éltem meg, talán ezért is tartott ilyen sokáig az ébredés - hinni akartam, hogy ez jó, de mindenféleképpen jobb, mint a többi lehetőség. Az MNB, a Szőlő utca és Göd már arra bizonyíték, hogy teljesen felesleges volt áltatnom magamat.

A Tisza feltűnésével viszont megjelent egy olyan politikai erő, amiben (ha olvasztótégely is, de) azoknak az értékeknek a képviseletét is látom, amiket fontosnak tartok. Vannak fenntartásaim a párt programjával és több politikus személyével kapcsolatban is, de ez az őrület nem folytatódhat.

Nem akarom, hogy a hazám az európai értékek képviselete helyett orosz érdeket szolgáljon, hogy a lányom és a fiam számára természetes legyen gyűlölködő plakátözönben élni és folyamatos háborús riogatást hallgatni egy alternatív valóságból.

Normális, európai életet szeretnék.

Július 29-én kiszakadt Belőled egy darab és már nem lehet teljes az életed, de nekem akkor is az apukám vagy és nagyon szeretlek. Hogy mennyire vagy fontos?

 Apu, maradj velünk még nagyon sokáig! Szükségünk van Rád!

Harmatcseppek fátylában

Isten-ölelte kristálypor csillan.

Nem volt beharangozó, bár a tipper-en megmondtam, hogy Brazília lesz a világbajnok és One of our Own Harry Kane a gólkirály. nem volt összefoglaló a meccsekről, de még csak a fordulókról sem.

Zaklatott időszakot élek (talán 5 éve folyamatosan), de most lenne néhány gondolatom...

Elegem volt a beszari, „csakkinekapjak” taktikából! Jöjjön a Kánaán!

Persze marad a defenzív szarakodás, de én ezúton bátran deklarálom, hogy Japán pártját fogom! A legyőzhetetlen szamurájok vére folyik Haraguchiban, Nagatomoban, Yoshidában és Sakaiban is! Meg mindegyik hősben!

Ezt a feltétlen naivitást, ezt a gólratörő, őszinte JÁTÉKOT szerettem a ’90-es évek fekete-afrikai csapataiban is!

Igenis menjünk,

támadjunk,

próbáljuk megnyerni a meccset és

a 94. percben

egy szöglethez

menjünk fel heten,

az átlag 17 centivel magasabb,

11 kilóval nehezebb

belga védők közé,

íveljük be a labdát

lágyan

a kapus kezébe,

de higgyünk a csodában,

hogy gólt szerzünk,

mert a kontra ellen

hátrafelé védekezve,

pozíción kívül,

elcsúszva,

létszámhátrányban,

biztosan gólt kapnánk.

Hát ja. És még az öltözőt is kitakarították! Megyek szemműtétre. Nem lézeres javításra, hanem ferdíteni! Éljen Japán! Ha pedig meghal, hát így haljon meg! Mint mi az eb-n – szintén Belgium ellen…

És elég volt Kolumbiából, ami

képzettebb,

atletikusabb játékosokkal,

jobb csapatként

70 percig csalta a focit,

utána 10 percig hisztizett,

balhézott,

rugdosódott és

provokált amíg

a 80. percben eszébe nem jutott, hogy

nem az éves hentestalálkozóra érkezett, hanem

vb nyolcaddöntőre és

varázsütésre

elkezdett focizni,

míg ki nem egyenlített, majd megint

szart bele az egészbe és

bíztak az angol hagyományban,

hogy a Három oroszlán

tizenegyesekkel nem nyerhet,

meg hát úgyis So Spursy,

és bármilyen nyert helyzetből ki tud kapni

de megszívta,

mint Maradona a csíkot, mert

van isten

és mert Észak-london

liliomfehér sarkantyúsai

egyszerűen jók és

One Of Our Own Harry Kane,

a megváltó,

az egyszezonos csodagyerek (muhaha),

az #igazicsapatkapitány

a vállán

viszi haza!

COME ON YOU E N G L A N D !!!

Ma véget ért egy korszak. Nagyjából így terveztük 2006-ban, amikor összeházasodtunk Mónival, majd beköltöztünk a "Függőcinegébe". Aztán 2007-ben megszületett Panka, majd 2009-ben Petya és ahogy nőttek a gyerekek, úgy nőttük ki mi is az otthonunkat.

És eljött ez a nap is, mert az idő rohan. 2017. decemberében lefoglalóztuk a még csak tervrajzokon létező "Andráshidát", 2018. márciusában pedig megköttetett a szerződés és megkezdődött az építkezés, ami - ha minden rendben halad - év végén fejeződik be.

Április 13-án, pénteken hirdettük meg a lakásunkat. Már 14-én kijöttek ketten megnézni, utána is sokan érdeklődtek, volt aki kétszer is megnézte, de már az első jelentkezővel megállapodtunk, hogy 28-án alá is írjuk az adásvételit. Két hét alatt eladtuk a lakást, amihez számtalan gyönyörű emlék fűződik, de nem is éreztem a súlyát, mert mindig az előttünk álló feladatok és nehézségek kötötték le a figyelmemet. Két gyerekkel különösen kalandos úton szereztünk albérletet, miután a hirdetés feladása előtt leegyeztetett és biztosra mondott lakás mégse lett költözhető.

Másfél hete egy kisebb, belső kétszintes lakásban élünk, de minden áldott nap jöttünk-mentünk-rámoltunk - egészen máig. Ma ugyanis megtörtént az átadás-átvétel. Három hét idegőrlő, veszekedésekkel tarkított, fárasztó pakolás és költözés után ma átadtuk a kulcsokat.

Ma véget ért egy korszak, életem több mint egy negyede. Ami három hétig megfeszített munka volt, az ma este fél nyolc körül torokszorító fájdalommá vált. Dobozok, csomagok és táskák nélkül jöttünk ki a házból, ahová valószínűleg soha nem térünk vissza (leszámítva, hogy a sírás határán való távozásunk után 15 perccel becsöngettünk Panka ottfelejtett telefonjáért - ennyit a drámai hatásról).

Túl szentimentális alkat vagyok ahhoz, hogy örüljek - pedig örülnöm kellene. Minden a tervek szerint halad, minden problémát megoldottunk, és fél évnyi albérlet nem nagy ár Andráshidáért cserébe. De akkor is! 12 éve, a beköltözésünkkor láttam utoljára ilyen üresnek a Függőcinegét, az akkori fiatal énem minden optimizmusával és várakozásával. Akkor a lehetőségeket láttam benne, most az elmúltat.

A boltívek, a piros-fehér-zöld üvegtégla, a WC hülye villanykapcsolója de csodálatos csaptelepe, a mindenhol visszaköszönő színek, a macis bordűr a gyerekszobában, a Janival felépített favacak, a Jani bácsival felhúzott teraszkorlát, a gazos fű, Móni növényei meg a hintaágya, ami alatt én térköveztem és Sir kán sírhelye nem csak tárgyi-, hanem a szívünkben élő és mindig megmaradó - bár idővel biztosan halványuló - emlékek. A közös otthon megszerzésének öröme, Panka és Petya születése és növekedése, az első lépések, a szülinapi bulik és a családi összejövetelek mind-mind a Függőcinegéhez kötődnek. Minden áldott nap ide érkeztem HAZA a munkából, itt csókolt meg Móni és öleltek meg a gyerekek minden reggel és minden délután, ide nyitottunk be "Végre otthon" sóhajtással a nyaralások után. Ezt a lakást próbáltuk otthonná varázsolni és ez a  lakás viselte el az olaszos-zsidós veszekedéseinket is. 12 évig a Függőcinege volt az otthonunk.

Ma véget ért egy korszak és eljöttünk. Eljöttünk, de a szívünkben és az emlékeinkben hoztuk magunkkal mindazt, ami fontos.

Jött néhány bútor, jöttek fotók és apróságok, amiktől otthon lesz egy lakás, itt van velem Sir kán sírköve és a sírján belőle is sarjadt kis tuja, mert az öreg harcos MINDIG velem kell legyen, de ennél sokkal több a velünk maradó emlék.

Nagyon nehéz, pedig tudom, hogy jó úton járunk.

Szerettelek, Függőcinege! Köszönöm szépen!

D.

Ma 98 éve, hogy megcsonkítottak egy országot.

Gyújtsatok érte egy szál gyertyát!

Uramisten, mennyire más hangulatban voltam 4 éve!

Ahogy eddig mindig, most is a Fideszre adtam a voksomat, de először nem teljes meggyőződéssel és némi félelemmel. Nem feltételek és kérdőjelek nélkül, majdhogynem rossz lelkiismerettel.

A szükséges kerítés ellenére is rémisztő és gusztustalan, végeláthatatlan és még a gyerekek agyába is beégett sorosozás "csak" a hangulatomat tette tönkre, a még csak nem is takargatott korrupció a hitemet kezdte ki, a munkahelyem "reformjával" (értsd: kivéreztetésével) kapcsolatban tett intézkedések pedig a félelmemet gerjesztették.

Nem annyira azonban, hogy váltsak, hiszen mérlegelve a lehetőségeket, még mindig sokkal (!) jobbnak ítélem meg Orbán kormánya teljesítményét - még ha a '98 - '02-es időszakban klasszisokkal szimpatikusabbak és JOBBAK is voltak mint most és - mint amilyet az ellenzéktől várhatok.

A helyi jelölt megmagyarázhatatlanul ostoba migránsozása ellenére (akár a testével is megakadályozza a kerület zöldterületein az ENSZ által tervezett migráns-telepek létrehozását) mindkét X-et megkapták.

Nem vagyok sem birka, sem agyatlan (ezt a 2002-es sokkoló vereségkor és a 2006-os felfoghatatlan Gyurcsány győzelemkor sem vágtam a politikailag máshogy gondolkodók fejéhez), egyszerűen nem látom, hogy ki jelenthetne értelmes és potens alternatívát. Az adó- és családtámogatási rendszer és a bérpolitika önmagában elég ahhoz, hogy ne akarjak kormányváltást. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a demokráciát féltő, az emberi szabadságot mindenek felettinek tartó liberális ismerőseim szó nélkül küldenek el minden fideszest a picsába, kívánják hogy rohadjunk meg, pusztán azért mert máshogy gondolkodunk...)

Az első ellenzéki elemzések szerint mindenki hibás:

a primitív kampány, az ostoba vidék, a Fideszre szabott választási rendszer, a határon túliak, a vissza nem lépő LMP mint bűnbak, a határtalan anyagi háttér és a hatalmas médiatúlsúly, az aktivisták csekély száma, de az IGAZI okot egyedül Rónai Egon fogalmazta meg (és Karácsony Gergely tett rá célzást):

az ellenzék leszerepelt, nincs vezér, nincs összetartás, nincs szervezettség. Újra kell építeni mindent az alapoktól.

Nemhogy 4, de 8 év alatt nem mutattak fel semmit, az utolsó 1-2 hónap a koordinálatlan visszalépésekről és alkudozásokról szólt és arról, hogy a "taktikai szavazással" az emberek saját meggyőződésük ellenére sorakozzanak fel valaki mögött (akár Jobbikos a DK-s vagy LMP-s az MSZP-s mögött?) úgy, hogy programmal, szimpátiával, teljesítménnyel, elköteleződéssel ne foglalkozzanak! Hogy új szavazókat nem is próbáltak szerezni, csak a meglévőket akarták irányítani, miközben az egyetlen üzenet az volt, hogy a kormánynak mennie kell!

Mi ebben a vállalható alternatíva? Mi ebben a vonzó? Ki hisz ezek után abban, hogy kormányképesek? Lehet szidni a Fideszt a gyűlöletkampány miatt, de a túloldalon mi volt? Ugyanaz, csak nem a migránsok, hanem Orbán ellen irányult. Ez volt az üzenet: leváltani Orbán Viktor diktátort! SEMMI MÁS.

Egyedül Vona Gáborral tudtam szolidálni, aki az egyetlen felelős ellenzéki politikusként óriási pofonokat hordott ki lábon és nem leplezte őszinte csalódottságát az eredményhirdetés utáni sajtótájékoztatóján. Nem örült annak, hogy a legerősebb ellenzéki párt lesz a Jobbik (ahogy Gyurcsány Ferenc sikernek aposztrofálta a DK parlamentbe jutását), mert nem ez volt a célja, nem ezért dolgozott és formálta át pártját.

Hát ez történt.

Tegnap 97 éve, hogy megcsonkítottak egy országot.

Gyújtsatok érte egy szál gyertyát!

Nagyon régen nem írtam. Ellustultam, mással foglalkoztam. Sem az újév, sem Torgyán József halála, sem a munkahelyi agyrémek, sem Peti nehezen induló majd félévre egyenesbe álló iskolai karrierje, sem a veronai tragédia nem hozta meg az idei év első posztját.

Aztán jött az Ausztrál Open, ahol a fél év kihagyás után visszatérő Roger Federer örök mumusával, a prosztó nyikhajból világklasszis sportemberré váló jó barátjával, a tehetségben alig valamivel gyengébb, de pszichésen sokkal erősebb Rafa Nadallal találkozott.

Minden idők legnagyobb játékosa úgy nyert, ahogy kellett neki: gyors labdamenetekkel - a határon játszva, rengeteg nyerő ütéssel, sok ki nem kényszerített hibát felvállalva.

Minden idők legnagyobb játékosa úgy nyert, ahogy senki nem várta volna: öt játszmában. Mert ha valaki ellen, hát Nadal ellen mindig jött a blokk, az idegi összezuhanás. Most 1:0 és 2:1 után is egyenlített a spanyol sőt, a döntő játszmában rögtön egy breakkel nyitott.

De ez a Roger Federer ma más volt, mint a korábbi éveké: nem adta fel, elhitte hogy nyerhet és mindent meg is tett a győzelemért. Döntő szett 1:3-ról állt fel és emelhette fel a GS trófeát. A tizennyolcadikat életében. 18. Greatest Of All Time.

Rengeteg minden történt, amiről nem posztoltam semmit. Elhunyt Somló Tamás, majd Esterházy Péter, betöltöttem a 39-et. Népszavazás volt a kényszerbetelepítésről, átadták az Új Hidegkuti Nándor Stadiont.

Most pedig összeomlik körülöttem minden, amiért eddig dolgoztam és amit szerettem. Depressziós vagyok, lehangolt és félek. Talán rászolgáltam és megérdemlem, talán meg se történik, de ma egy újabb szöget vertek a koporsómba.

Feszült vagyok és ideges, veszekszem és türelmetlen vagyok Mónival. Nincs kedvem semmihez, csak összebújni Petivel és Pankával, elaludni és elfelejteni mindent, ami körülöttem zajlik, de amire semmi, de semmi ráhatásom nincs.

Nem tudok más lenni, mint ami vagyok, nem tudok nem aggódni és elvonatkoztatni attól, ami  fenyeget.

Szart se ér semmi.

Sajnos nem láttam a futamot, pedig történelem zajlott... A csapat ugyanis - kívülről könnyedén - megvédte londoni címét, így Kozák Danuta a harmadik, Szabó Gabriella pedig a második riói-, míg Fazekas-Zur Krisztina élete 2., Csipes Tamara pedig első olimpiai aranyát nyerte. Nem mellesleg Danuta ötszörös olimpiai bajnok, pedig nincs 30 éves...

Gratuláció!

Mint Usain Bolt. Van ő, majd jönnek a többiek. Később. Sokkal később. Több mint másfél hajóval nyerni már-már szürreális. Elképesztő látvány volt.

Hihetetlen ez a lány. :-) Gratulálunk és köszönjük!

Ekkora különbséggel Olimpiát nyerni... Gyomorfertőzéssel Olimpiát nyerni... Ilyen német hajó ellen Olimpiát nyerni... Ők maguk se hitték . csak mi, a közvetítés alatt láthattuk, hogy volt kb 3 centi különbség. 0.052mp. Épp elég, igaz? :-)

Gratuláció, lányok!

Látszik, hogy értek a víváshoz, mert kevés esélyt adtam a címvédéshez - egyrészt mert nekem a többi vívószámhoz képest a kard kaszabolósabb és sokkal gyorsabb, ergo kiszámíthatatlanabb, másrészt mert én sokkal feszültebbnek és görcsösebbnek láttam Szilágyit, mint Londonban.

Ehhez képest zászlóvivőnk a döntőben már örömvívást mutatott be és újra olimpiai bajnok lett. :-)

Jár a főhajtás!

Katinka a 200 vegyest is behúzta. Elfogynak a szavak a női Phelpsre.

Csak ő a mienk! :-)

Hatodikként fordult  ötvennél. Utána megszállta Gyurta Dani szelleme és hajrázni kezdett. Volt, aki majdnem tudta tartani vele a lépést. Az utolsó 5-15 méterre nincsenek szavak... A BBC riportere magas hangon sikítozott: "Oh, my Goodness me! ... Can you believe it? ... Quite extraordinary."

Az Iron Lady pedig most már nem a mellét verte, hanem mosolygott. Jobban áll neki!

Nem szeretem, hogy akcentusa van, de ameddig így úszik...

Hogy az Iron Lady megnyerte a 400 vegyest, szinte borítékolható volt - már amennyire egy ilyen felfoghatatlanul nehéz feladat borítékolható lehet. Az időeredménye viszont már embertelen, 4:26:36 - cirka 2mp-cel jobb, mint a korábbi.

Tőle valahogy természetesnek tűnt. :-)

Aki 6:10-ről legyőz egy kétszeres világbajnok vívót az olimpiai döntőben, az vagy nagyon jó, vagy nagyon magabiztos. Vagy mindkettő. Szász Emese mindkettő. És olimpiai bajnok. Kulcsár Győző pedig lassan akkora szobrot érdemel, amekkora nincs is.

ui: Horváth Mariann pedig ismét csodálatos volt.