Joe Satriani csodálatos gitáros. Ő írta és játsza az egyik legszebb lassú rockszámot, az eredetileg 3:23 mp hosszú Always with Me, Always with You c. gyönyörűséget. Hogy az akkor 50 éves Satch 2006-os koncertjén hogy lett ez a dal 10:50 mp hosszú? Hallgassátok csak meg!
2006. januárjában szólalt meg először.
A leges-legelején sms-ben hülyéskedtem Dögléggyel, röhögtem Hajdú Péterrel és vitatkoztam táltossal. Majdnem keresztapja lettem a Rocközönnek, ahol megismertették velem Rory Gallaghert. Beszélgettem Hertz Péterrel és rendre vártam a szerdát, hogy jöjjön a Gázfröccs. Reggelente anyáztam Fialát, majd dícsértem JoNeS-ot. Vasmacska ország-világ előtt felköszöntötte Pankát az első születésnapján.
Szép emlékek.
2008. december 31-én azonban, amikor a petárdarobajt és a tűzijáték zaját is elnyomja majd a papírtrombiták harsonája, akkor jön a csend. Elhallgat a Pont.fm.
Köszönöm Rónai Egonnak az elmúlt 2 évet, amiért létrehozták, és amíg tudták életben tartották az adót. Köszönöm az igazi rockzenét.
Az egyetlen Rock- és Sportrádió állandó hallgatója: DAWE
Tegnap este elmentünk Ripoff Raskolnikov, Big Daddy Wilson és Nagy Szabolcs blues koncertjére.
Mit lehet mondani akkor, amikor egy gitár és egy énekhang betölt egy koncerttermet?
Nagy Szabolcs fantasztikus billentyűs, de most szerényen mellékszereplő maradt. Hagyta szétáradni Big Daddy Wilson félelmetes karizmáját, akinek olyan csodálatosan telt és érces hangja van, amilyet egyet hord hátán a föld. Néha ő is pihent, akkor viszont Ripoff gitárja szólalt meg. Úgy, hogy a hideg kirázott. Nem létezett semmi, csak a vegytiszta blues. Érzelmeket, gondolatokat sugároztak, élvezték és mi is élveztük a zenét.
Nem csak az fog megmaradni bennem, hogy a True Love c. szám milyen gyönyörű, vagy hogy a várva-várt Railroad Worksong áthangszerelve és felgyorsítva milyen nagyot ütött zárásképpen, hanem arra, hogy mennyi érzelmet váltott ki belőlem ez a két ember.
Hogy ez az igazi zene.
Top4 - napi sikerek kategória:
#1 ha puszit kérek Pankától, általában ad;
#2 Vettem 3 jegyet egy december 20-i blues-koncertre. Az orosz nevű, osztrák állampolgárságú, angolul éneklő, magyarul perfekt beszélő, érces hangú gitáros Ripoff Raskolnikov, a hazánkban korábban a Mississippi Grave Diggers formációval fellépő és óriási sikert arató, még ércesebb hangú amerikai Big Daddy Wilson és a "Professzor", a Hobo Blues Band és a Muddy Shoes zongoristája, Nagy Szabolcs zenél majd a Nyugati Teátrumban. Röviden: Tyűha!
#3 Panka helyes erkölcsi és szellemi fejlődését biztosítva olyan sebességgel kapcsoltam el az m1 műsoráról, hogy kislányom alig 4 szavát hallhatta a megalomán hazudozónak. (Némileg ront a helyzeten, hogy szókincsét viszont negatív irányba fejlesztettem, mert közben káromkodtam.)
#4 Móninak tetszett a vicc: Miről lehet megismerni egy igazi AC/DC rajongót? Nincs jegye a koncertre...
Tegnap sajnáltam, hogy lemaradok róla.
Ma sírni tudnék, amiért lemaradtam róla.
Olvassáok el EOX The Selector beszámolóját és megértitek!
Jézusom, élőben a Johnny Guitar! A rohadt kurva életbe!
Alig fél óra múlva a PeCsa színpadára lép az egyetemes blues-rock egyik legnagyobb (még élő?) alakja, az albínó gitáros: Johnny Winter. Barátaim közül többen saját karikatúrájának tartják a drogoktól és alkoholtól tönkrement fickót és a csalódástól és kiábrándulástól való félelmükben nem mennek ki a koncertre, én azonban a szétesett, élőhalott kinézetű, csontsovány csávóra is kíváncsi vagyok. Vagyis hát, lettem volna.
Úgy alakultak a dolgok, hogy nem látom őt élőben zenélni. Nagyon sokáig bánni fogom, de minden nem sikerülhet.
Azért kár...
TOP4 - kedvenc blues, blues-rock, hard-rock gitárosaim kategória:
#1 Rory Gallagher
#2 Gary Moore
#3 Ritchie Blackmore
#4 John Frusciante
Itt ülök vagy 20 perce és egyszerűen nem tudom leírni, hogy mit érzek akkor, amikor őket hallom zenélni. Csupa közhely jut az eszembe a hidegrázásról, a könnyekről, az átszellemülésről és a szívről. Nem baj. Hallgassátok őket, mert eljátsszák gitáron, amit képtelen vagyok elmondani szavakkal.
Töredelmesen bevallom Nektek, hogy hatalmas rockzene rajongóként sem hallottam még az I Surrender c. nótát. Hogy maradhatott ki, egyre kevésbé értem, mert ma a Rock n' Sport rádió, vagyis a PontFM88.1 leforgatta. Zseniális, magával ragadó, szédületes!
Nagyot ütött. Mióta hazajöttem, már vagy ötször meghallgattam. Egyre jobban tetszik.
Itt meghallgathatjátok ti is.
A magasságos Ritchie Blackmore Rainbow-ja játszotta.
Felejthetetlen este volt!
Édesapámmal jó korán megérkeztünk a Pecsába, gyorsan be is álltunk az első sorba. Míg Mayall kint dedikált, a színpadon Joe Yuele - minikoncertet varázsolva - beállítgatta a dobjait. Aztán megjelent Hank van Sickle basszgitáros (akiről végig azt hittem, hogy el fog aludni) és bedöcögött a behemót óriás is, Buddy Whittington. Nem húzták az időt, nekiálltak zenélni. De hogyan, te jó ég! Whittington kb. 4 perc alatt bebizonyította, hogy nem csak Coco Montoyának és Peter Greennek méltó utóda a zenekarban, de magának Eric Claptonnak is. Elképesztő könnyedséggel szólózott már a koncert legelején is. A nagy hurka ujjai félelmetes fürgén jártak a vékony gitáron, ami valósággal elveszett hatalmas hasán.
Aztán Buddy lelassult és lehalkult, hogy felkonferálja John Mayall-t, mint a "Brit blues zene apját". Na, aki a szóló alatt véletlenül még nem esett extázisba, az most őrjöngeni kezdett.
Bejött ugyanis a legenda. Odaállt a Yamaha szintije mögé, és végigzenélt közel két órát. Egyetlen számban gitározott, sokszor szájharmonikázott. Táncolt, röhögött, tapsolt és úgy énekelt, mint egy 30 éves - kivéve, hogy olvasószemüveggel leste a dalszövegeket... :-) Ugyanúgy élvezte az egész estét, mint a közönsége. A furcsa pedig az volt, hogy néha kifejezetten alárendelte magát Whittington szólóinak - nem tette rosszul, mert csodálatos volt hallgatni és nézni ahogy az gitározott. Jómagam kb. 60 centiről bámultam, ahogy játsza a Hideaway-t. Se a szememnek, se a fülemnek nem akartam hinni... Csodálatosan szólt az a vörös Stratocaster, na!
Egyetlen számra tudtuk csak visszatapsolni a zenekart, de azután a lesötétített színpadra még feljött Mayall és egymagában elénekelt egy kivételesen szép blues számot, hogy aztán mosolyogva búcsút intsen nekünk.
Ilyenkor érzem azt, hogy milyen éltető ereje van a blues zenének. Nemcsak mert ő 75 évesen is koncertezik, hanem mert mi is erőt merítünk abból, amit ad.
Felejthetetlen este volt!
Nem most mondom először, hogy szeretem a Blues-t. Tulajdonképpen sokadszor mondom, hogy szeretem a blues-t.
Ma nem volt igazán jó napom. A melóhelyen a nyakamba szakadt a "várva várt" munka, egész nap folyt rólam a víz a rohadt kánikula miatt, Panka délután nyűgös volt, ráadásul a kocsi nem indult a bevásárlóközpontnál, úgyhogy otthagytuk, távoli rokon vitt el anyósomékhoz, akik vigyáztak a hercegnőre, onnan meg apám hozott minket haza. Most mégis pörgök, mint a kínai neon-búgócsiga, mert kemény 990,-Ft-ért megvettem a Filmet. Tudjátok!? John Belushival és Dan Aykroyd-dal. És James Brown-nal, meg Ray Charles-szal és Aretha Franklin-nel, meg John Lee Hooker-rel. Meg a blues legnagyobb klasszikusaival: hallhatjuk a Peter Gunn Theme, a Gimme Some Lovin', az Everybody Needs Somebody to Love, meg a Sweet Home Chicago c. nótákat, hogy csak a 4 legismertebbet említsem. Jók a poénok, jó a sztori, csillagos ötös!
Nézzétek meg, klasszikus!
Gary Moore, vagyis The Lord Of The Strings.
Szerintem ő a legnagyobb élő gitáros. Hatalmas kedvencem, 43 albuma van meg (most számoltam meg). A IX. Nemzetközi Harley-Davidson Fesztiválon, Alsóörsön olyan fergeteges koncertet adott, amire csak legmerészebb álmaimban számítottam. Életreszóló élmény volt az elsőtől az utolsó percig. Három jóbarátommal áztunk bőrig a a zuhogó esőben, de megérte. 1 óra 15 perc helyett majd két órát zenélt, minden számban szólózott, sokat improvizált és bizonyította, hogy mindent meg tud csinálni, amit csak egy gitárral lehet. Végig ezerrel pörgött és úgy szólt a Gibson-ja, hogy soha nem felejtem el.
A Setlist: 1. Oh, Pretty Woman, 2. Hard Times, 3. Since I Met You Baby, 4. Down The Line, 5. Have You Heard (John Mayall), 6. Mojo Boogie, 7. All Your Love, 8. Thirty Days (Chuck Berry), 9. I´ll Love You More Than You´ll Ever Know (Al Kooper), 10. Don't Believe A Word, 11. Still Got The Blues, 12. Walking By Myself, 13. The Blues Is Alright, 14. Parisienne Walkways.
Egyetlen dolgot sajnálok: a feleségem nem volt velem, mert ezt hallania kellett volna. Élőben a Parisienne Walkways-t, élőben a Still Got The Blues-t, élőben a Gitáristent, élőben Gary Moore-t.
Böngészem a netet és rájöttem, hogy tavaly augusztus óta el vagyok kényeztetve. Kezdődött a 2007-es Budapest gitárfesztivállal, ahol az orosz nevű, osztrák állampolgárságú, angolul éneklő, magyarul perfekt beszélő Ripoff Raskolnikov mellett a virtuóz Tommy Emmanuel is zenélt (azon kevés jazz muzsikus egyike, akit nem csak 2-3 szám erejéig vagyok képes elviselni). Kis szünetet követően (mialatt Panka gondoskodott a csendes esték elmaradásáról) jött Chris Rea - aki nagy meglepetésemre és még nagyobb szerencsémre ütős blues-koncertet adott. Alig pár napja Mark Knopfler Gibsonját hallhattam.
És hogy ne legyen elég, egy nappal Panka keresztelője előtt irány Alsóörs, hogy hatalmas kedvencem, a - szerény véleményem szerint - legnagyobb élő gitáros, Gary Moore (bocs, Clapton!) koncertjén őrjönghessem ki magam. (Csak jöjjek rendbe másnap délig...!) Július 13-án jön John Mayall, minden blues zenész mentora és mestere, a Bluesbreakers-szel.
A Szigeten szerencsém lesz Dave Murray-hez, hiszen a "0. napon" az Iron Maiden teszi tiszteletét kis hazánkban.
Jó kis társaság, mit ne mondjak.
Könnyű nekem: szeretem a gitárt!
Amikor nagy kedvencem, Bill kapitány pár hónapja interjút adott a Pont Rádióban az új albumával kapcsolatban, végigfutott a hátamon a hideg. A világ egyik legjobb blues énekese 9 év után új stúdióalbummal jelentkezik!
Most hallgatom. Egyszerűen csodálatos - a zene, a hang, a dalszövegek. Minden a helyén van.
Tökéletes.
Ez aztán méltó volt a példaképhez!
Chris Rea minden várakozásomat felülmúlta. Elementáris, pörgős blues zenét játszott, ahol rámcáfolt (korábban ugyanis - még a "fehérruhábanszőkítetthajjalsétálokatengerparton" pop-rockos korszakában - váltig állítottam, hogy a hangja szédületes, de a gitártudása azért elmarad a legnagyobbakétól) és bebizonyította, hogy micsoda mestere a hangszernek. Sokkal jobb volt, mint vártam. Egyszerűen csodálatosan zenélt. Semmi allűr, semmi cicoma, csak a gitárjai és a blues.
Természetesen a 4 nagy slágerét is hallhattuk, de nem ám pop-os hangszereléssel... A Josephine-t bendzsóval játszotta, a Julia-t pedig olyan kemény, blues-os szólókkal fűszerezte, hogy véletlenül sem jutott eszünkbe, hogy a stúdióalbumon ezek bizony sziruposnak hatnak. A Looking For The Summer és a Road To Hell eredetileg is rendben vannak, de élőben egészen fantasztikusan hangzanak.
Rea öregszik, de mindent beleadott. Öregapósan topogott a színpadon, alig 1,5 óra után levonult és mindössze 2 ráadás számra jött vissza, hogy utána kurtán-furcsán, köszönés nélkül fejezze be a koncertet, de ez sem baj, mert a keze és az ujjai úgy jártak mind az 5 gitárján, mint a motolla.
Furcsa ezt mondani, de mintha 57 éves korára találta volna meg azt a stílust, ami igazán illik hozzá. Kurva jól gitározott, na!
56 évesen, egy súlyos, majdnem a 30 éves karrierje végét jelentő betegség után mégis a folytatás mellett döntött az ír-olasz származású angol blues-rock gitáros, a kezdetekben "angol Springsteen"-ként emlegetett Chris Rea. Ez különösen azért örömteli, mert kaptunk két jegyet a holnapi koncertjére. A turnén elvileg - példaképe, B.B. King előtt tisztelegve - instrumentális blues számokat játszik, megspékelve néhány régi nagy slágerével, vagyis jó koncertre számítok.
Szerencsére szüleim estére elvállalták Pankát, úgyhogy mi 4 hónap után, első jelentősebb közös programként egy világszerte elismert zseni koncertjére látogatunk el.
Na, blues és rock kedvelő barátaim, íme egy magam összeállította kép Rory Gallagher-ről.
A Bruce Springsteen és a Gary Moore időszakom után mostanság ő a nagy kedvencem. Csodálatosan gitározott, de amilyen szerényen élt, annyira komolyan ivott. 1995-ben, alig 47 évesen halt meg.
Vegyétek, töltsétek, kölcsönözzétek, kérjétek: nekem mindegy, de hallgassátok! Szeretni fogjátok!
Ethan és Joel Coen a szédületes Fargo után 4 évvel, 2000-ben forgatta az Ó, testvér merre visz az utad? c. filmet George Clooney-val, John Turturróval, Holly Hunterrel és John Goodmannel. Ezt is jelölték két Oscar-ra, de ami ennél fontosabb, hogy megnyerte Cannes Arany Pálmáját. Érdemes lesz tehát megnézni a vígjátékot 2008. január 11-én pénteken, 20:10-kor az m1 műsorán.
És nagyon figyeljétek a zenéjét! Igazi blues. Meg is hallgatom az albumot. A vörösbor talán jobban illene hozzá, de én Somlói juhfarkot kortyolgatok.
Jó szórakozást!
Kedves mindenki!
Az óév végén hagyom a politikát és egy komoly feladatot adok nektek:
Hallgassatok zenét, de nem ám akármilyet! Hallgassatok blues-zenét és hard rock-ot, hallgassatok heavy metal-t, hallgassatok gitárjátékot minden mennyiségben!
Felsorolom tehát a 15 kötelező hallgatmányt az újévre - szigorúan NEM minőségi sorrendben:
A számok (de legalábbis a gitárszólók) egy részét biztos ismeritek, egy részük talán újdonság.
Ne felejtsétek! A zenét hangszerekkel játsszák. A számítógép nem hangszer.
Feleségemmel nagy hangsúlyt helyeztünk születendő gyermekünk zenei ízlésvilágának helyes kialakítására. :-)
Annamari már a pocakban is jófajta blues-t és hard rock-ot (Gary Moore-t, Rory Gallagher-t, Stevie Ray Vaughan-t, Albert Collins-t, Bruce Springsteen-t, Cream-et és The Allman Brothers Band-et) hallgatott, valamint szolid RHCP balladákat.
Ma délelőtt két etetés között félidőben elsírta magát, de apa kedvencének, a "Dosed"-nak hallatán nyugodt álomba merült, majd 1,5 órán keresztül aludt, mint a bunda - háttérben Kiedis énekhangjával és Frusciante gitárjátékával, Smith dobjaival és Flea basszusával.
Ennél nem is kell több! Szép az élet!
Ti mondtátok