Ma délelőtt edzés közben rosszul lett és ájultan a kísérőcsónakba zuhant. 40 percen keresztül próbálták meg újraéleszteni a csapattársak és az edzők, sikertelenül. Koló legjobb barátjának, Kozmann Györgynek a karjaiban meghalt.
Ma délelőtt edzés közben rosszul lett és ájultan a kísérőcsónakba zuhant. 40 percen keresztül próbálták meg újraéleszteni a csapattársak és az edzők, sikertelenül. Koló legjobb barátjának, Kozmann Györgynek a karjaiban meghalt.
Felejthetetlen este volt!
Édesapámmal jó korán megérkeztünk a Pecsába, gyorsan be is álltunk az első sorba. Míg Mayall kint dedikált, a színpadon Joe Yuele - minikoncertet varázsolva - beállítgatta a dobjait. Aztán megjelent Hank van Sickle basszgitáros (akiről végig azt hittem, hogy el fog aludni) és bedöcögött a behemót óriás is, Buddy Whittington. Nem húzták az időt, nekiálltak zenélni. De hogyan, te jó ég! Whittington kb. 4 perc alatt bebizonyította, hogy nem csak Coco Montoyának és Peter Greennek méltó utóda a zenekarban, de magának Eric Claptonnak is. Elképesztő könnyedséggel szólózott már a koncert legelején is. A nagy hurka ujjai félelmetes fürgén jártak a vékony gitáron, ami valósággal elveszett hatalmas hasán.
Aztán Buddy lelassult és lehalkult, hogy felkonferálja John Mayall-t, mint a "Brit blues zene apját". Na, aki a szóló alatt véletlenül még nem esett extázisba, az most őrjöngeni kezdett.
Bejött ugyanis a legenda. Odaállt a Yamaha szintije mögé, és végigzenélt közel két órát. Egyetlen számban gitározott, sokszor szájharmonikázott. Táncolt, röhögött, tapsolt és úgy énekelt, mint egy 30 éves - kivéve, hogy olvasószemüveggel leste a dalszövegeket... :-) Ugyanúgy élvezte az egész estét, mint a közönsége. A furcsa pedig az volt, hogy néha kifejezetten alárendelte magát Whittington szólóinak - nem tette rosszul, mert csodálatos volt hallgatni és nézni ahogy az gitározott. Jómagam kb. 60 centiről bámultam, ahogy játsza a Hideaway-t. Se a szememnek, se a fülemnek nem akartam hinni... Csodálatosan szólt az a vörös Stratocaster, na!
Egyetlen számra tudtuk csak visszatapsolni a zenekart, de azután a lesötétített színpadra még feljött Mayall és egymagában elénekelt egy kivételesen szép blues számot, hogy aztán mosolyogva búcsút intsen nekünk.
Ilyenkor érzem azt, hogy milyen éltető ereje van a blues zenének. Nemcsak mert ő 75 évesen is koncertezik, hanem mert mi is erőt merítünk abból, amit ad.
Felejthetetlen este volt!
Ti mondtátok