Az Aerosmith történetét bemutató könyvet születésnapomra kaptam, nemsokára végzek vele. Hogy ezek mennyit drogoztak! Nem tudom, hogyan élték túl!
Aztán meghallgattam egy rakás számot, köztük ezt:
és ezt:
meg ezt:
és rájöttem, hogyan élték túl. Steven Tyler (aki Tallaricoként született és először a Tyler Britt művésznevet szerette volna felvenni...), Joe Perry, Brad Whitford, Tom Hamilton és Joey Kramer egyszerűen halhatatlanok.
Ilyen egyszerű.
A Múzeumok éjszakáján Móni lánynapot tart és Pankával (!) nyakába vette a kerületet, mi pedig Petivel vigyázunk a lakásra. Fürdésen, vacsorán, egy kiadós legozáson és egy kis birkózáson túl most éppen Aerosmith-ezünk. Ez annyit tesz, hogy szól a rock, mi meg "ugrálunk" a szoba közepén.
Erre nem nehéz:
Nagy király ez a banda, megérdemlik, hogy egy teljes zenei korszkomat rájuk áldoztam!
A Mama Kin-t egyszer már beágyaztam, de most ráduplázok. Nem régen írta Steven Tyler, 39,5 éve.
Egy másik verzióban így szól a dal:
Rock 'n' Roll never dies!
Megvettem az Elrabolva (Taken) c. Liam Neeson filmet. Eszméletlen. A nyugdíjas elhárító épp telefonon beszél a lányával, amikor azt albánok elrabolják. Utánautazik, megkeresi és megmenti. Egyszerű a sztori, mint a bot, de Luc Besson azért Luc Besson, mert bármiből tud várat építeni. Szomorú, sokkoló, brutális és látványos jelenetek váltják egymást, egy percig sem unatkoztam, Mónit meg is rázta a film. A kedvenc filmjeim listáját bővítem. Ez nagyon nagyot ütött!
A film után kapcsolgattunk egy kicsit, s míg én szitkozódtam magamban, Móni nézte az énekes-celebes rózsaszín duettes szar utolsó két fellépőjét meg az eredményhirdetést. Ahogy vége lett, asszonka bealudt, én pedig megkaparintottam a távkapcsolót. Az MTV-n egy koncert ment.
Bevallom őszintén, nem ismertem fel a zenekart. A dobos kopasz lett, az énekes haja vörös, és egy új számukat nyomták. Pörgős volt, felépített, technikás és energikus, amit a mai rockegyüttesekből legjobban hiányolok. Aztán jött a Thank You For The Venom. Ez még jobb volt, a lendületességre rátettek még egy lapáttal.
A My Chemical Romance albumról albumra, folyamatosan bizonyítja, hogy nem egyszámos együttes és a hatalmas világsikert hozó Black Parade "csak" egy állomás volt.
Bruce Dickinson tehetséges. A tökéletes dalszövegíró, énekes és frontember megszemélyesítője. Ezt a számot már/még szólókarrierje idején alkotta, a régi és az új Iron Maiden közti interregnum (Blaze Bayley egyszerűen nem volt, nem lehetett méltó helyettese) idején.
A dalt még egy Tátika, vagy milyen néven futó korai tehetségkutató műsor során ismertem meg - ha jól emlékszem - Bartók Krisztián előadásában, aki második helyen végzett a nagysikerű, Jamiroquai számot végigvonagló Pély "nemjöttát" Barna mögött.
Mindegy, nem ez a lényeg, hanem hogy azóta überMaiden-rajongó is lettem, meg überDickinson-rajongó is lettem és ez a szám a Fear of the Dark mellett a stílus HIMNUSZA.
Hangerőt a maximumra, családot biztonságba, aztán PLAY!
Most mondja valaki azt, hogy a heavy metal esztelen hörgés, hogy Dickinson nem költő, és hogy nincs igazam!
Bruce Dickinson rules!
A '75-ös bemutatkozó albumukon, a High Voltage-on adták ki először.
Bemásolom a szövegét is, hogy együtt tudjátok énekelni Bonnal! :-)
Love Song
AC/DC (with Bon Scott)
A dal hatása alá kerültem. Teljesen. Ma legalább huszadszor hallgatom meg.
Ajándékot kaptam! Az AC/DC Maximum rock & roll c. könyve egészen kiváló! Egyszerűen minden megtudunk az együttesről és a tagokról. - ahogy felnőttek, ahogy keresték a helyüket a világban és a rockzene közegében, ahogy egymásra találtak és ahogy berobbantak. Átfogó és részletes, mégis érdekfeszítő., mert rengeteg sztorit mesél el. Azt hiszem, hogy megkezdődik életem második nagy AC/DC korszaka!
Merthogy az első koncertélményem 14 évesen az 1991-es Monsters of Rock volt, ahol utolsó fellépőként, a Queensryche, a Mötley Crue és a Metallica után az AC/DC adott egy eszméletlenül nagy show-t: az akkori nagy (és friss) slágerükkel, a Thunderstruck-kel nyitottak és én, a The Razor's Edge rongyosra hallgatása után végre élőben láthattam a kedvenceimet!
És hogy honnan indultak? Első albumuk első számában 1975-ben (amikor a szüleim még nem is ismerték egymást) még a zseniális Bon Scott volt az énekes, aki nem mellesleg skót dudával csempészett új hangzást a dalba:
Nagyon nagyok, abszolút úttörői, meghatározói és formálói a rock & rollnak, a rocknak és a heavy metalnak is. Nagyjából nem lehet betelni a zenéjükkel.
Meghalt hát még egy félisten.
Egy énekes a heavy metal úttörői közül, aki tagja volt az Elf-nek és a Heaven and Hell-nek, de amiért szeretjük, az a Black Sabbath-ban, a Rainbow-ban és a saját bandába, a Dio-ban betölött szerepe. R.I.P. Ronnie!
Kedves mindenki!
Az óév végén szokás szerint hagyom a politikát és komoly feladatot adok nektek:
Hallgassatok zenét! Most például gitárszólókat. Hála spájderneccnek, könnyítek a helyzeteteken és nem linkeket, hanem videókat kaptok. Négyet. A 4 legnagyobb kedvencemtől.
A sort nem nyithatja más, mint az az istenáldotta ír tehetség, Rory Gallagher:
Következik "az összeférhetetlen", aki a Deep Purple turnébuszán fél óra alatt rakta össze a Highway Star-t, minden idők egyik legmaradandóbb gitárszólójával. A Rainbow-val így játssza az I Surrender-t Ritchie Blackmore:
John Frusciante szívből zenél. Akár a Red Hot Chili Peppers-ben, akár szólóban ragad Fendert. Az agya mondjuk elszáll...
A legvégére hagytam a Húrok Urát, akit már kétszer volt szerencsém élőben látni és hallani. Gary Moore valahogy így játszik el egy igazi klasszikust:
Zárszó?
A zenét hangszerekkel játsszák. A számítógép nem hangszer!
Sikerekben és gitárszólókban gazdag, boldog új évet kívánok!
Már a "Minden idők 100 legjobb gitárosa" című listájukról is akartam írni, mert - bármennyire is szubjektív egy ilyen összeállítás - ha olyan zenészek, mint Gary Moore, Rory Gallagher, Alvin Lee, Slash, Joe Satriani vagy Steve Vai lemardnak róla, akkor az elveszíti a hitelességét - különösen, ha Leigh Stephens, Robert Randolph vagy Mickey Baker szerepelnek rajta. Nem utóbbiak tudását vitatom el, de hogy az általam felsoroltak hiányoznak, az még akkor is nevetségessé teszi az egészet, ha az a Legnagyobbal kezdődik.
Cirka 2 hete "Az évtized 100 legjobb dala" listájukat készítették el... Az első helyezett mindjárt Gnarls Barkley, de a Top 20-ban ott van Beyoncé, Rihanna, Eminem, Justin Timberlake és Jay-Z is. Ez lenne a felhozatal? A fentieket nézve kész csoda, hogy a U2 valahogy befért a Top10-be és Johnny Cash: Hurt című csodája (amúgy Trent Reznor - NIN feldolgozás) a 15...
Ide jutott volna a világ - a "legjobbak" közül jó ha a 10% játszik valamilyen hangszeren? A számítógép mindent megold? Dobot, basszust, gitárt, de még az éneket is? Ha legalább odaírták volna a szerkesztőségben, hogy POP! Mert nem akadt Springsteen-en, a U2-n és a Green Day-en kívül olyan rock-, vagy bármilyen blues-szám, ami értékesebb lenne, mint Britney Spears vagy az Outkast?
Hát velük? Velük mi van?
Na ugye?
A Legnagyobb Gitárosnak a sors csak 28 évet adott. Ez alatt a 28 év alatt ő azonban megváltoztatott mindent, ami gitár és mindent, ami rock.
Jimi (született Johnny Allen) Hendrix ma lenne 67 éves.
Azért nem volt beszámoló Johnny Winter november 23-i koncertjéről, mert megint lecsúsztam róla: a jegy helyett hörghurut kaptam és Tüdő Gyuszival lett randevúm - immáron majd' két hete, hogy amortizált a vírus, ami talán nem a H1N1, csak a sima, utcai influenza. Más kérdés, hogy hogyan kívánják felmérni az Egészségügyi Minisztériumban, hogy mivel van dolguk és mekkora a járvány, ha a háziorvosok nem vesznek vért és nem vizsgálják meg a vírust ... Mindegy, talán nem halok meg. Holnap azért befér egy röntgen Móni NST-je és a közös nődoki elé, utána meg folytatom a kúrám, ami kamillatea mézzel és valami lórugás antibiotikum mindenféle egyéb rosszízű cuccal. A melómat telefonom nem tudom végezni, halmokban áll az anyag, de amit lehet azért irányítok/szervezek - mire bemegyek, jövök is szülni - ha egyáltalán beengednek a látogatási tilalom miatt. Azt már meg is beszéltem asszonkámmal, hogy a 2 hét szabim alatt délelőttönként azért helytállok egy kicsit munkaügyileg az irodában. Nem lesz ám fárasztó...
Mert övék a My Generation, mert ők az egyik legjobb koncertbanda, mert törtek-zúztak, mert Roger Daltry a lassú dalokban is egy energiabomba, mert John Entwistle káprázatos basszista, mert Keith Moon (The Loon) dobok mögé született, és mert Pete Townshend az egyik legnagyobb gitáros, akit a Föld a hátán hordott.
Hát ezért hallgassatok The Who-t!
Újra szól a Pont.fm!
A rádiófrekvenciát megvásárló szutyok Rise.fm nem fiezetett a szerződésben foglaltak szerint, ezért a korábbi tulajdonos élt visszavásárlási jogával. Más kérdés, hogy a jogerős döntés ellenére meguktól nem kapcsolták le a tuc-tucot, ahhoz a rendőrség kellett, de az a lényeg, hogy bár "kísérleti jelleggel", de
ÚJRA SZÓL A PONT.FM!!!
Mától megint egyetlen frekvencia létezik: FM 88.1
Dave_megmondja azt üzente, elfogyott a regi...
...hogy október 15-én jön a ZZ Top.
Akkor én megyek. A Sportarénába, koncertre....
Újra összeáll a Red Hot Chili Peppers! Lesz új album és még európai turnéról is zörögnek a harasztok!
1000 km-es körzetben csak játszanak valahol! Mert mi az egyikre bizony kimennénk. Vagyis kimegyünk. Ezt most megígérem. Ünnepélyesen vazze', mert ez a Red Hot Chili Peppers!
Leírom még egyszer, mert olyan jó: Anthony Kiedis, Michael "Flea" Balzary, John Frusciante és Chad Smith eldöntötte, hogy újra összeáll a Red Hot Chili Peppers!
Ennél csak egy jobb hírt tudnék elképzelni a zene világából: ha feltámadna Rory Gallagher!
TOP 11 - A legszebb dalok ma kategória:
#1 Johnny Cash - Hurt
#2 Bruce Springsteen - Secret Garden
#3 Gary Moore - Still Got The Blues
#4 U2 - One
#5 The Allman Brothers Band - Heart Of Stone
#6 Alvin Lee - The Bluest Blues
#7 Joe Satriani - Always With Me, Always With You
#8 Queen - Who Wants To Live Forever
#9 Big Daddy Wilson - True Love
#10 Quimby - Most múlik pontosan
#11 Colin James - Speechless
Egy focicsapatra való gyönyörűség...
Joe Satriani csodálatos gitáros. Ő írta és játsza az egyik legszebb lassú rockszámot, az eredetileg 3:23 mp hosszú Always with Me, Always with You c. gyönyörűséget. Hogy az akkor 50 éves Satch 2006-os koncertjén hogy lett ez a dal 10:50 mp hosszú? Hallgassátok csak meg!
2006. januárjában szólalt meg először.
A leges-legelején sms-ben hülyéskedtem Dögléggyel, röhögtem Hajdú Péterrel és vitatkoztam táltossal. Majdnem keresztapja lettem a Rocközönnek, ahol megismertették velem Rory Gallaghert. Beszélgettem Hertz Péterrel és rendre vártam a szerdát, hogy jöjjön a Gázfröccs. Reggelente anyáztam Fialát, majd dícsértem JoNeS-ot. Vasmacska ország-világ előtt felköszöntötte Pankát az első születésnapján.
Szép emlékek.
2008. december 31-én azonban, amikor a petárdarobajt és a tűzijáték zaját is elnyomja majd a papírtrombiták harsonája, akkor jön a csend. Elhallgat a Pont.fm.
Köszönöm Rónai Egonnak az elmúlt 2 évet, amiért létrehozták, és amíg tudták életben tartották az adót. Köszönöm az igazi rockzenét.
Az egyetlen Rock- és Sportrádió állandó hallgatója: DAWE
TOP4 - kedvenc blues, blues-rock, hard-rock gitárosaim kategória:
#1 Rory Gallagher
#2 Gary Moore
#3 Ritchie Blackmore
#4 John Frusciante
Itt ülök vagy 20 perce és egyszerűen nem tudom leírni, hogy mit érzek akkor, amikor őket hallom zenélni. Csupa közhely jut az eszembe a hidegrázásról, a könnyekről, az átszellemülésről és a szívről. Nem baj. Hallgassátok őket, mert eljátsszák gitáron, amit képtelen vagyok elmondani szavakkal.
Töredelmesen bevallom Nektek, hogy hatalmas rockzene rajongóként sem hallottam még az I Surrender c. nótát. Hogy maradhatott ki, egyre kevésbé értem, mert ma a Rock n' Sport rádió, vagyis a PontFM88.1 leforgatta. Zseniális, magával ragadó, szédületes!
Nagyot ütött. Mióta hazajöttem, már vagy ötször meghallgattam. Egyre jobban tetszik.
Itt meghallgathatjátok ti is.
A magasságos Ritchie Blackmore Rainbow-ja játszotta.
Az előző poszt írásakor eszembe jutott életem eddigi legnagyobb és legemlékezetesebb koncertje.
Talán említettem már, hogy volt nekem egy Bruce Springsteen korszakom - amúgy mind a mai napig nagyon szeretem a fickót, mégha az elmúlt 2-3 évben a hangsúlyosabb gitárjátékot szívesebben hallgatom.
Mindenesetre 2003. június 25-én Bécsben (csurig megtelt a Práter, mert) 20:00-tól a Főnök koncertet adott a The Rising-turné keretében. Volt ott minden: régi slágerek és új számok, 5-6 perces gitárszólók, hát mögött gitározás, fekve gitrozás, kacsatánc a zongora tetején, sörözés a színpadon, röhögés a zenésztársakkal, történet a gyermekkoráról, a közönség megénekeltetése. Soha ilyen fergeteges hangulatú koncerten nem voltam.
Félelmetes volt, hogy 2 óra zenélés után még 1 teljes órás ráadást adott, hogy aztán mégegyszer, fél órára visszatapsoljuk és visszaordibáljuk. Nem tudom honnan volt ereje, de mint a karrierje elején, csúszkált, ugrált, rohangált a színpadon. Ugyanúgy élvezte a bulit az utolsó percig, mint a 60.000-es közönség. 23:30-kor meghajolt és csapzottan, lihegve bocsánatot kért, amiért abbahagyja, mert nem bírja tovább.
Nem haragudtunk rá... :-)
Böngészem a netet és rájöttem, hogy tavaly augusztus óta el vagyok kényeztetve. Kezdődött a 2007-es Budapest gitárfesztivállal, ahol az orosz nevű, osztrák állampolgárságú, angolul éneklő, magyarul perfekt beszélő Ripoff Raskolnikov mellett a virtuóz Tommy Emmanuel is zenélt (azon kevés jazz muzsikus egyike, akit nem csak 2-3 szám erejéig vagyok képes elviselni). Kis szünetet követően (mialatt Panka gondoskodott a csendes esték elmaradásáról) jött Chris Rea - aki nagy meglepetésemre és még nagyobb szerencsémre ütős blues-koncertet adott. Alig pár napja Mark Knopfler Gibsonját hallhattam.
És hogy ne legyen elég, egy nappal Panka keresztelője előtt irány Alsóörs, hogy hatalmas kedvencem, a - szerény véleményem szerint - legnagyobb élő gitáros, Gary Moore (bocs, Clapton!) koncertjén őrjönghessem ki magam. (Csak jöjjek rendbe másnap délig...!) Július 13-án jön John Mayall, minden blues zenész mentora és mestere, a Bluesbreakers-szel.
A Szigeten szerencsém lesz Dave Murray-hez, hiszen a "0. napon" az Iron Maiden teszi tiszteletét kis hazánkban.
Jó kis társaság, mit ne mondjak.
Könnyű nekem: szeretem a gitárt!
Na, blues és rock kedvelő barátaim, íme egy magam összeállította kép Rory Gallagher-ről.
A Bruce Springsteen és a Gary Moore időszakom után mostanság ő a nagy kedvencem. Csodálatosan gitározott, de amilyen szerényen élt, annyira komolyan ivott. 1995-ben, alig 47 évesen halt meg.
Vegyétek, töltsétek, kölcsönözzétek, kérjétek: nekem mindegy, de hallgassátok! Szeretni fogjátok!
Fogalom a rock világában - és bár az együttes eredetileg 5, majd 6 tagból állt - mindenkinek a 2 nagyágyú, Axl Rose és Slash (amúgy Saul Hudson) jut az eszébe, ha meghallja: GNR.
Mick Jagger mondta róluk, hogy "olyan keményen, ahogy ők nyomják, nem lehet sokáig bírni". Sajnos nem is bírták. Berobbantak (Appetite For Destruction), erőt vettek (Lies), fellángoltak (Use Your Illusion I-II.) és kihúnytak (The Spaghetti Incident).
Mára csak Axl Rose és az ominózus 6. tag, Dizzy Reed maradt a bandában - szívem szerint nem is nevezném őket Guns N' Roses-nak.
2007-ben megjelent a Chinese Democracy c. albumuk. Nem rossz: Axl Rose még mindig nagyon tud énekelni, hangsúlyos a gitárjáték (3 gitáros is van a zenekarban, ráadásul Brian May és az exRHCP-s Dave Navarro is közreműködik a lemezen). Pörög tehát rendesen - ha nem GNR lenne, talán még szeretném is...
De így valami nagyon hiányzik belőle. És tudjátok mi? Az, ami Slash Snakepit-jének és Velvet Revolverének a számaiból is ugyanúgy hiányzik. A szikra, ami kettejük között ott volt és olyan zenét generált, amivel felforgatták az egész világot.
Ők ketten együtt tudtak igazán nagyot alkotni. Szétválásuk olyan mint Jimi Hendrix, Rory Gallagher, Kurt Cobain vagy Stevie Ray Vaughan halála. Helyrehozhatatlanul megszűnt létezni valami, ami pedig nélkülözhetetlen.
Ti mondtátok