Az 1984-1985-ös szezonban voltam először focimeccsen. Az MTK drukker nagypapám és az akkor még Vasas szurkoló édesapám vitt ki a két csapat találkozójára. A hazai kékek 2:1-ra nyertek, az egyik gólt a jobbhátvéd Farkas lőtte, akit frissen igazolt le az MTK, éppen a Vasasból. 7 évesen persze, hogy a győztesnek kezdtem szurkolni: apám is rákapott az MTK-ra, hiszen folyamatosan rágtam a fülét, hogy menjünk meccsre.

Nagypapa szép lassan elmaradozott, de mi ketten apuval kitartottunk - a pályán ünnepeltük a bajnoki címeket és kupagyőzelmeket, lemondóan legyintettünk amikor kiestünk, szurkoltunk a feljutásért, skandáltuk Garami Józsi bácsi és Verebes Mágus nevét, éltettük a legnagyobb király Illés Bélát és Lőrincz Emil tanár urat, káromkodtunk amikor eltörték Kenesei kezét, szörnyülködtünk Csertői kispesti sérülésén, szeretettel élcelődtünk a csupaszív Talapa Jankán (meze a szekrényemben), felállva tapsoltunk Babos Gabinak (kesztyűje a szekrényemben) szidtuk Turbékot és Pielt a 40 méteres öngóljukért, átkoztuk a Rosenborg ellen kialvó világítást, röhögtünk a szurkolói beszólásokon, rágtuk a "tökmagszotyit". Leutaztam Győrbe, Debrecenbe, Fehérvárra, Tiszakécskére, elmentem Horvátországba és Ausztriába.

Előttem van Bognár Gyurika, Balog Róka, Kékesi, Híres, Szeibert, Fodor, Katzenbach és szegény Zsiborás Gabi arca a régiek közül; emlékszem a billiárdgolyóval fejelgető Jessyre; álmomban is fel tudom sorolni a BL-ről épphogy lemaradó "nagy csapatot" (Babos - Szekeres, Lőrincz, Kuttor - Molnár Z., Halmai - Zsivóczky, Illés, Farkasházy - Orosz, Kenesei); látom magam előtt Madar Csabát, Hamart Pistát, Jezdimirovicsot, Juhász Rolandot és szerencsétlen Zavadszky Gabit.

Több mint 15 éven át ott voltunk majd minden meccsen. Nagyon szeretem az MTK-t.

Aztán jött egy jó 4-5 éves periódus, amikor szinte egyáltalán nem jártunk ki a Hungária körútra. A megmentő mágnás, Várszegi Gábor ugyanis "húsgyárrá" próbálta alakítani a klubot és nem a győzelemre, hanem a csapat kiárusítására helyezte a hangsúlyt. Veszíteni ugyan lehet, de csak akkor, ha mindent megtettél a győzelemért.

Tavaly megtört a jég, mert megint a Hidegkúti-stadionban szurkoltunk. A szintén Várszeginek köszönhető Sándor Károly Labdarúgó Akadémián ugyanis felnőtt egy olyan generáció, akit megint lehet szeretni. Nem olyan jók, mint a korábbi bajnokcsapataink és nemzetközi mércével gyakorlatilag mérhetetlenek, de fiatalok, lelkesek, szervezettek és mára talán győzni is megtanultak. Borival, Németh Krisztiánnal könnyebb lenne, de így sem lehetetlen. Tavaly még nagyot buktunk a tavaszi szezonban, idén viszont már 3 rangadót is nyertünk idegenben, ma éppen a ZTE ellen.

Talán megint sikerül bajnokságot nyerni. És talán ki tudom ráncigálni nagypapát, hogy ő is élőben láthassa.